Drága Kislányom!
Ma reggel éppen akkor keltél, amikor 25 hónappal ezelőtt áttoltak engem
szülőszobáról az osztályra, és útközben Betti beugrott érted, hogy
mielőtt még megkapom az ágyam, megölelhesselek.
Ahhoz sem volt erőm, hogy felkeljek, de már csak az, hogy megsimogathattam az arcococskádat szárnyakat adott.
Na azért ez persze kicsit túlzás, de lelki értelemben mégis igaz.
Fizikailag nagyon legyengültem a nagy közös munkánkban, de lelkileg
valóban lebegtem, és olyan boldog voltam, amiről az előtt azt sem
tudtam, hogy létezik. Izgalom volt bennem, úgy remegett a gyomrom, mint
szerelmesen, mikor apukád először jött hozzám Sopronból. Igen, akkor is
egy szerelem kezdődött, és a te érkezésessel egy újabb szerelem talált
meg. Közös vonás bennük, hogy mindegyik nagyon erős, felejthetetlen és
egy életre szól. Nem történhet olyan, ami megszüntetné.
Remélem majd, amikor te is odaérsz, hogy megtalál a szerelem, hasonlóan
fogsz érezni. Hogy te is megtalálod azt az embert, aki legalább olyan
szép, jó, türelmes, szeretnivaló mint az apukád. Remélem, hogy melletted
leszünk akkor is, és együtt izgulhatjuk, örülhetjük végig veled
mindezt.
És, most azt mondod, mintha ez a bejegyzés nem is rólad szólna....hát,
be kell valljam, van benne igazság...mert tudod, 3 évvel és két nappal
ezelőtt anyukád és apukád épp arra készülődött, hogy egymásnak örök
hűséget esküdjenek, és ennek a szép napnak az évfordulóján most nem
sikerült egymásnak megköszönnünk eléggé, hogy jó, hogy vagyunk
egymásnak. És tudod a kis családunk így kerek és így teljes, és az a
szeretet, amit egymás iránt érzünk segít át minket a nehéz napokon és
sugárzik át rád is. Nagyon szeretlek benneteket, szeretem, hogy látom
benned magunkat, látom benned a szerelmünket, hogy segítesz nekünk
meglátni magunkban és egymásban a szépet, köszönöm nektek, hogy kerek
lehet az életem, mert nélkületek nem volt az.
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése