Drága Kislányom!
22 hónappal és 2 nappal ezelőtt épp azt tárgyaltam meg a doktorunkkal,
hogy másnap hazaengednek minket a kórházból. Tudod ekkor ért el hozzám
igazán, hogy mostantól rajtam és apukádon múlik majd, hogy mi is lesz
veled. Ennek a felelősségnek a súlya, no meg a nagy hormonális változás
fenekestől felfordította a hangulatomat, mondhatni csak sírtam egész
nap. Ez aztán megmaradt egy darabig, na nem folyamatosan bőgtem, csak
egy-egy "indokolt" esetben, pl mikor megszólalt a "Paff a bűvös
sárkány":)Kellett vagy 3 hónap, mire ezeket a bármilyen érzelmeket
megpendítő dalokat végig tudtam hallgatni, vagy énekelni bőgés nélkül.
Érzelmeim mondhatni túlcsordultak, ha rád néztem egyszerűen olyan
örömet, boldogságot, szeretetet, hatalmas felelősséget érzetem, amiről
azt sem tudtam, hogy létezik. És ez azóta is tart. Na nem bőgök persze
minden megnyílvánulásod miatt, -azt hiszem ezen te is kiakadnál, azt meg
nem szeretném- de egyfolytában ölelgetlek, puszilgatlak, este gyakran
mielőtt lefekszem, csak nézlek és csodálom a szépségedet, a nyugodt
alvásodat, az összekuszálódott kis csigákat a hajadban, a kisimult
arcodat, a kis nyitott szádat...Ilyenkor legszívesebben kikapnálak az
ágyadból és csak puszilnálak, puszilnálak...de látod ez a felnőttség,
nem teszem, csak nézlek mosolyogva és hálát adok a Sorsomnak, hogy veled
lehetek és Te vagy a Kislányom.Olyan örömet hoztál az életembe, amit
nem lehet elégszer köszönni, amiért nem lehet elég hálásnak lenni.
Nagyon szeretlek, te vagy a Gyöngyöcském:):)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése