2 éves

Drága Kisfiam!

Ma van épp két éve,hogy megérkezetél hozzánk. Szerettük volna négyesben tölteni ezt a napot, de sajnos nem sikerült, apa nem kapott választ a szabadság kérelmére, és így szabadságot sem, így sajnos csak két rövid óra maradt négyesben.
Egész nap azon járt az eszem, mi is történt két éve, annak a napnak az adott órájában. Eszemben volt a reggeli vizsgálat, a sétálgatás a piacon, a spenótos gnocchi amit főztem aznap, és a kissé elkerseredett várakozás, gyanítva, hogy ez a gyerek bizony már ott marad, ahol eddig volt.
Persze csak két nappal voltam a kiírt időpont után, sajnát számolásomat tekintve pedig épp időben voltam, de már nagy volt a teher, nagy volt a kíváncsiság, a várakozás, a vágyakozás.
Érdekes volt, hogy ma bármikor ránéztem az órámra, mindig tudtam, hogy abban az időpontban nagyjából éppen mi történt két évvel ezelőtt. Apával és Dorkával ma délután elmentetek a szokásos lovaglásra, és annyira jó volt, hogy éppen akkor érkeztél meg, amikor fél 7 volt, percre épp akkor, mikor két éve kibújtál a pocakomból. Hatalmas sebeséggel történt minden, és a sebességedből azóta sem veszítettél semmit. Mondhatni, csak akkor állsz meg, amikor alszol. Nagyon eleven vagy, alig lehet követni a lendületed, és minden egyes percben kitalálsz valami rakoncátlanságot, elveszed a telefont, felmászol Dorka ágyára, dobálsz épp valamit, vagy csépeled a Nővéred.
Aztán feléd fordulok, hogy irgum-burgum és te mit csinálsz…röhögsz. Hangosan, gyöngyözőn, vidáman, félelmet és megbánást nem ismerve. Ekkor nálam jön a dühösködés, az ejnye-bejnye megbánás a másik oldalon semmi, marad a röhögés, néha a hamis mosolygás, vagy épp a bohóckodás. Szigorúság ágyő, na most akkor mit csináljak, felveszlek, megpuszilgatlak, megkóstolgatlak, gyömöszöllek, dögönyözlek, és igen, veled nevetek. (az igazsághoz hozzá tertozik, hogy ez az esetek 70%ban van így, a másik 30%ban felrobbanok, kiakadok, tajtékzok, sírok, kiborulok, dühöngök, kiabálok…stbstb.)
Olyan intenzív melletted az élet, olyan hevesek az érzelmek, hogy téged valóban imádni lehet. Szeretlek minden percben, de mikor megfoglak, megölellek, megpuszillak akkor érzem igazán mennyi erő, energia lakozik benned. Nem lehet rólad nem tudomást venni. Ha te jelen vagy, ott vagy 100%ban, ha te szeretsz, ha te haragszol, ha boldog vagy azt teljes valóddal, a lényed minden sejtjével teszed. Nem vagy csak úgy, hogy legyél, egyszerűen létezel, élsz, megélsz minden pillanatot legyen az jó vagy rossz.
Annyira jó látni ezt a nagy életigenlést, azt, hogy beleveted magad mindenbe teljességgel…kicsit azonban ilyenkor nem csak irigyellek, hanem féltelek is. Nem akarom, hogy mások bántsanak, mert tudom, hogy akkor majd a szíved darabokra hullik. Nem akarom, hogy haragudjanak rád, elutasítsanak, rosszul bánjanak veled, mert nem tudom, hogy azt hogy viselnéd. Nem akarom, hogy áradó szereteteddel visszaéljenek, mert sajnos ez is előfordulhat.
Most, hogy elkezdtünk a bölcsődébe járogatni, ez is megvisel engem. Féltelek, és féltem magam, hogy mindezt hogy viselem el. Nagy energiákat kell adnom, hogy figyelni tudjak rád, de többszörösét kapom vissza töled. Az ebéd utáni összebújós elalvások, az ölelgetős "Anyuciiii"-k, a puszik, a kedvességeid ez most kevesebb időre szorítkozik.
Igen, elkezdődött, még, ha elég halványan is az elengedés. Nem olyan jó.
Most, hogy már sokat beszélsz, és szavakkal is kifejezed magad, még egy pluszt kapott az életünk veled. Imádom, mikor odajössz, és kézzel lábbal szavakkal elmondod, eljátszod, elmutogatod mi történt.
Amikor megfogod a kezem a konyhában, elhúzol és azt mondod "anya, gyere játszani".
Szeretem mindenedet, minden egyes levegővételedet, szeretem az illatod, a hajad selymességét, a kék szemeidet, a két anyajegyed a pelenka alatt, a vicceidet, a kacagásodat, a táncolásodat, az énekedet.
Szeretem az ajándékot, amit kaptam, hogy a fiam lehetsz már két éve. Köszönöm neked, hogy én lehetek az anyukád.