Düh...

Nem mintha eddig a rózsaszín ködfelhő, éa a "hú de tökéletes anya vagyok" hangulat jellemzett volna, de most aztán pláne..Dühöd vagyok, elkeseredett, kiábrándult, kimerült és végtelenül fáradt. A mai nap, és a mai este mottója ismét a hogyan szívjuk ki anyánk és apánk vérét, energiáját jegyében telt. Nem értem, és iszonyatosan bosszant, hogy miért kell ennek így lennie. Hogy ezt miért nem mondta senki előre..Nem tudom persze, hogy bármi más másképp alakult volna-e, ha tudom, hogy a születésüktől az életem nagy része csak a körül forog majd, hogy ők vannak. Mert ez még be is dolgozható talán. De miért van az, hogy ezért nem, hogy köszi nincs, de semmi nincs csak ezerszeresen követelés, vérszívás, és még még még akarom. Miért van az, hogy esete fél 10-kor még megy az őrület, hogy a hat éves gyerekkel üvöltök, hogy húzzon már fel az ágyába, és ne szórakozzon. És nem érti, és feszíti a húrt, és a képembe röhög, és amikor elpattan felmegyek, és ráverek. Igen, most lehet értesíteni a gyámügyet, a gyerekjólétet, meg minden egyebet, íme itt a bántalmazó szülő, és mégis még mindig a dühöt érzem, és egy kicsi megnyugvást, hogy a nagy dühömben nem vertem meg, egyet rácsaptam, mert ha van épp egy boxzsákunk, akkor lehet, hogy az már most cafatokban lenne.

Nem akarok mártír lenni, és a bezzeg az én időmben kezdetűt sem szeretném folyton hajtogatni, de azt bizton kijelenthetem, hogy amit Dorka csinál én soha nem engedtem meg magamnak a szüleimmel szemben. Nálunk aztán tényleg nem volt kolbászból a kerítés, és sok szomszédot láttam, hogy hogy is beszélnek a szülőkkel, és volt jó néhány hasonló is. De tudom, hogy mi nem voltunk ilyenek, szerettük anyut, és volt, hogy titokban a háta mögött kicsit kinyújtottunk a nyelvünket, mikor nem látta, mert valami nemtomi történt, de ez a pofátlanság, szemtelenség nem volt meg amit Dorka művel velünk. Az egyik percben aranyos, segítőkész, de ha bármi ütközik azzal amit ő akar, egyszerűen mindent, és mindenkit figyelmen kívül hagy maga körül. Teszi veszi magát, megsértődik, és semmit meg sem hallva teszi azt amit akar.
Már elég vita után végre fenn az ágyában, apa mesél, Nimród félig alszik és mosogatok, neki eszébe jut, este fél 10 van, hogy vágjam le x körmét, ami három hete beszakadt, és most nem oké. Lejön, megkér, és ilyenkor elééééég. És nem, nem megy vissza rögtön, pedig érzi, hogy türelmem már semmi, nem úgy kell felzavarni, és még így sem…és puffog, és egyebek.
Nekem ez nagyon elkeserítő, ezt éljük nap, mint nap. Ha egy kérésre azonnali igen a válasz, akkor muszáj egy újabbat kérnie azonnal, és mindezt addig, míg kap egy nemet. Állandóan azt érzem, hogy elégedetlen, hogy minden mindegy csak ő legyen mindig, nem tud egy pillanatra sem lenyugodni, az ölünkbe ültetve sincs egy nyugodt pillanatunk sem. Iszonyatos energiákat emészt fel, és ami a legrosszabb, hogy nem látom, hogy ez változna jobb irányba, sőt…
És persze itt jönne a töltekezés lehetőségnek teljes hiánya, hogy soha nem lehetünk kettesben Robival, hogy a nagyszülők mindegyike feladatnak tekinti az unokáira való vigyázást, és vagy megoldják a feladatot vagy nem. Én meg persze túl érzékeny vagyok arra, hogy ne legyünk mások terhére, és köszi, de a feladta megoldásokból nem kérek.
Látják ők is, hogy milyen elevenek, és mégis, a mi kedvünkért sem, azért, hogy mi harmonikusabban legyünk egymással, töltődjünk, még ezért sem tudna igazi nagyszülőként beszállni.
Tudom, el kell fogadni, hogy magunkra számíthatunk, de fogalmam sincs, hogy ezt meddig bírom ép ésszel. Meddig lehet bírni, hogy Nimródnak köszönhetően nincs egy átaludt éjszakám, hogy Dorkának köszönhetően nincs egy nyugodt napom.
És most jön az ősz, meg a tél, a betegségek, ha folytatódik az eddigi rendszer, amikor nem ovi és bölcsi után, hanem egész nap szívják a véremet és az energiáimat.
Hogy lehet ezt túlélni? Hogy lehet türelmesnek maradni? Honnan szedjek energia utánpótlást? Már Robi is gyakran csak üvölt, de teljesen megértem.
Szeretem őket nagyon, ők a mindeneim, de nagyon nagyon fáradt vagyok, hogy ez győzedelmeskedjen ilyenkor