Ma kaptam egy levelet, amiben egy régi ismerősöm írt, akinek van egy 17 éves fia. A kisfiú nagyon közel állt hozzám 6 éves koráig, és most az anyukája leírta, hogy milyen nehéz napokat élnek meg, hatalmas veszekedésekkel, amelynek végén Andris elköltözött a nagymamájához.
Eddig is sokat gondolkoztam azon, hogy hol szakadhat meg ez a gyönyörű egység ami köztünk van, de ez a levél újra felébresztette bennem ezeket a kérdéseket.
Rád nézek és érzem, belőlem vagy, és legszívesebben úgy ölelnélek, hogy soha ne legyen vége. És ami a legszebb az egészben, hogy ugyanezeket az érzéseket látom tükröződni a szemedben. Ez valami csoda. Sokan mondják, hogy az első időszak mennyire nehéz. Én egyszerűen élvezem, kihasználom ezt az időt arra, hogy annyit öleljelek, pusziljalak, dajkáljalak, amennyit csak tudlak. Tudom, eljön az idő, amikor már nem erre lesz szükséged, de addig is igyekszem minden pillanatát megélni ennek a gyönyörűségnek.
Persze nem akarok mindent rózsaszínre festeni, vannak nehezebb percek, van amikor türelmetlen vagyok, de igyekszem, hogy ez a lehető legkevesebbszer forduljon elő.
Most már egyre jobban okosodsz,nyúlsz a tárgyak felé, és tegnap, amikor más ölében voltál felém nyújtottad a két karod. Teljesen meghatódtam, láttam rajtad, hogy az a vágyad, hogy a közelemben légy. Persze átvettelek és össze vissza öleltelek, pusziltalak. Annyira édes vagy és szép, ölelni-, puszilni-való kis tünemény.
Tusom, ez a kapcsolat nem lesz mindig ilyen szoros, de nagyon szeretném, ha mindig tudnád, hogy melletted vagyok, bárhová is mész majd, hazavárlak, bármit is teszel, szeretlek, és ez a szeretet olyan mélyen van a szívemben, hogy azt onnan senki, ki nem szedheti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése