Azt hiszem ennyi szünet még soha nem volt a két bejegyzésem között, annyira elvittek a történések, hogy nem jutottam oda, hogy írjak. Mostanra talán rendeződik végre az ingatlan ügyünk, ami mindenféle hatósági intézések, és egy 5m2es hozzáépítés miatt tavaly nyár óta húzódott és igen megviselt minket.
Berendezkedtünk az új házba már, többször átrendeztük, és abben az évben még várnak ránk mindenféle felújítások is, de előre tartunk, ami nagyon jó.
A gyerekek most fejezik be a hatodikat és a harmadikat.
Időrendben egy kicsit, ami nagy változás volt nekünk, hogy Robi munkahelyváltozása miatt kénytelenek voltak a gyerekek sokkal önállóbban működni, aminek nagyon örültek. Engem eltöltött némi szorongással, hogy az iskolai út egy részét egyedül teszik meg, de rájuk jó hatással volt ez a kényszer hozta változás. Dorka kapott egy telefont, hogy elérhető legyen és elérjen minket, ennek használatát gyorsan ki kellett találni, azért még most is vannak kérdéses pontok is.
Dorkának nagyon nehezen indult a tanév az osztálybeli helyét tekintve, szerencsére ez nagyon szépen rendeződött, jól érzi magát, és már egy kibontakozó kedvelés, szerelem, nyitottsás is alakulgat benne M. irányába, ami kölcsönösnek mutatkozik.
Nagyon örültem, hogy ezt megosztotta velem, bár az is igaz, hogy az utóbbi hetekben szinte egyáltalán nem beszél velem, vagy, ha igen abban sincs sok köszönet.
Visszavonhatatlanul elindult a kamaszodás útján testben , lélekben, szellemben, kitűzött célom mindezt túlélni.
Nimróddal egy nagy kanyart tettünk, okulva Dorka példáján, hogy milyen messze vannak az osztálytársai és milyen megterhelő ez a hosszú utazás a suliba, megpróbálkoztunk a Kispesti Waldorf iskolával, ahol volt próbahéten is. Minden racionális érvünk ellenére úgy döntöttünk, hogy nem hozzuk el most, Nimród ennek nagyon örült.
Az elmúlt időszakban novembertől volt egy Karácsony, amit most a család nálunk az új házban töltött. Itt volt mindenki, Petráék is, nagyon örültem, jó volt együtt.
Itt voltak Csabiék is, ment a nagy társasozás. Sajnos ők, ezt kivéve igencsak kimaradnak az életünkből. Robi unszolásra fel-fel hívja öccsét, de igazán nincs nagy kapcsolódási szándék. Én már annyira nem próbálkozom ezzel, elfogadom, hogy ez van, más gondolataink vannak erről, van ilyen.
Sajnos a Sorponi Papa nincs annyira jól, teljesen ágyban fekvő, Mama ápolja, így ő is már nagyon régen járt nálunk,de most a hónap végén végre eljön, nagyon várjuk.
Pepe Mama szerencsére jól van, Papa halála után is éli a mindennapi életét, hol házat akar venni, hol maradni akar.
Sajnos egy nagyon szomorú dolog történt velünk épp Robi születésnapja és Dorka névnapja között, február 5.én elvesztettük Józsit. Mellette voltam a kórházban, fogtam a kezét, beszéltem vele, és igazán január elején, amikor bekerült a kórházba nagy rábeszélés után nem gondoltam volna, hogy nem fog onnan kijönni. A névnapján engedtük hamvait a Duna hullámai közé, soha nem felejtem el, olyan volt mint a pótapám, nagyon szerettem, szeretem. A gyerekek is közel álltak hozzá, ez kölcsönös volt.
Ebben a nagy járványhelyzetben minket is elért a Covid, januárban mindegyikőnk beteg lett, én voltam akit leginkább levett a lábamról a betegség, három hétig táppénzen voltam. Azért mindezzel együtt sikerült megszereznem a családi- és közösségi mediátori oklevelet, szóval egyelőre befejeztem az iskolarendszerű tanulást.
Az utolsó bejegyzésem óta lezárult a 2021es év, amiben lett egy házunk, költöztünk egyszer a Testvériség utcába, egyszer vissza aztán a Vas Gereben utcába, ahol most vagyunk. Lett egy kutyánk, Zokni, amit imádunk, elkezdtek a gyerekek önállónak közlekedni, Dorka már nagy távokra is megy egyedül, sok kis külön titka van, sokat duruzsol a barátnőkkel. Nimród boldog, hogy marad az iskolában. Rea egyébként, amikor átbeszéltük ezt azt mondta, hogy nagyon szeretik Nimródot, központi figura az osztályban, olyan gyerek akire lehet számítani, akire lehet építeni, okos, meghatározó figura, és nagyon szomorú lett volna, ha elmegy.
Szóval van két imádnivaló gyerekeünk, akikkel a legnagyobb bajom, hogy folyamatosan veszekednek az utóbbi időben méginkább. Nehéz ezt hallgatni, és nap, mint nap emlékeztetnem kell magam arra, hogy a testvérek között ez normális. Ezzel együtt imádom őket:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése