Miután hazajöttünk elmentem a régebb óta húzódó orvosi vizsgálatomra a rheumatológiára, és nem lettek túl jók az eredményeim. Nem részletezem, a lényeg az, hogy egy vérvételi eredmény olyan volt, ami autoimmun betegségre utalhatott. Megjártam a poklot, végignéztem mindent, gondoltam a legrosszabbra, és persze az orvoshoz, aki elvileg hozzáértő jó sokára volt időpontom. Nagyon megzuhantam lelkileg főképp, és igazán ez az egészségi állapotom miatti aggódás azóta is tart. Most talán úgy tűnik mégsem autoimmun, viszont ezekben az orvosokban elveszett a bizalmam, holnap megyek egy másik háziorvoshoz.
Közben rontott a helyzeten, hogy a magas húgysávszintre felírt gyógyszerre érzékeny voltam, a májfunkcióm tropa lett és nagyon nagyon rosszul voltam. Meglátjuk mi lesz tovább, ami biztos, azóta átszövi a napjaimat a betegségtől való szorongás.
De mégis miért is kaptam ezt? Mit tanulhatok ebből?
Valahogy azt éreztem, és nagyon a bőrömön persze, hogy semmi nem tart örökké. Hogy a gyerekek, akik most még velem akarnak összebújni, és lefárasztanak a folyamatos foglalkoztatással, rövid idő múlva már nem velem akarnak csevegni, nem hozzám futnak, nem én leszek a világ legszebbje, legokosabbja számunkra. Mindaz, amiért panaszkodom, sóhajtozom, mindaz ami fárasztónak tűnik, abban a megvilágításban, hogy "meddig lesz ez így?" teljesen mást jelent. Látom-e őket felnőni, mi lenne velük, ha nem lennék, hogy bírnák ki nélkülem, mi lenne, ha látnának nagyon betegnek, ott leszek-e még az Anyák napján...ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben. Egyelőre nem tudom, hogyan lehet ezeket leállítani, de az agyalás leállításában soha nem voltam jó.
No, de most megpróbálom elterelni a gondolataimat rájuk, végül is csak róluk szól ez a blog.
Dorkám elkezdte a harmadik osztályt, talán kicsit jobban indult a tanév, a felkelés még mindig nehéz, de ez gondolom csak rosszabb lesz később.
Idén a mesterségekről tanulnak, mennek majd igazi kovácsműhelybe, és jövő héten megismerkednek a gyapjúval, három napig erről szól majd minden napjuk, hogy hogyan lesz a nyers gyapjúból fonal. Úgy irigylem, jó lenne valahogy bekérdzkeni:) Elkezdtünk Ginussal kórussal járni, Nimródot is vittem, tetszett is neki, de inkább a focit választotta, ami nagy bánatomra épp egy időben van a kórussal. Ez a Csíkszerda, és Tóth Árpi, egy csoda, jó, hogy megismertük.
Egyelőre sportolni nem jár Dorka sehova, de gondolkozunk azon mi is lenne jó neki. Tegnap például az apjával lebiciklizett 15 km-t. Nagyon erős, kitartó, elszánt, sportos, szereti a kihívásokat, és kell is neki. Valami, az iskolával kompatibilis sport lenne jó.
Az olvasásban egyre ügyesebb, lassan, de egyre pontosabban olvas. A suliban megnéztem a szépírás füzetét, gyönyörűen formázza a betűket.
Nimród elkezdte az utolsó évét az óvódában, el sem hiszem, hogy jövőre iskolás lesz. Folytatva a nyári őrületet, meg van bolondulva a foci minden formájáért. Már igazi stadionban, meccsen is voltak apukájával, a Kispest-Diósgyőr meccset nézték.(Nimród szerint Mogyorósvár:)))Elkezdett fociedzésre járni a Pénzügyőr csapatához, heti kétszer van edzés, imádja. Az edző nagyon jó fej, most intézzük a leigazolást, hogy tudjon meccsre is menni.
Nagyon gyors, ügyes lelkes, és nagyon figyel, mit mond az edző.
Ami nehéz most a gyerekekkel kapcsolatban, hogy nagyon sokat veszekednek. Néha az az érzésem, ha fél méternél kisebb köztük a távolság, tuti balhé van. Mi is ilyenek voltunk sajna, de remélem, ez majd lecseng és átmeneti állapot. Gonoszkodnak egymással, főleg Dorka közelít sunyin Nimródhoz, és direkt idegesíti, Nimród meg pillanatok alatt bepörög, és üt, kiabál mar. Általában ez a forgatókönyv.
Kép nap múlva Robi utazik Dániába, 10 napig nélküle leszünk. Még soha nem volt ilyen hosszú távollétünk egymástól. Hogy Nimródot idézzem: "Nem tudom, hogy bírjuk ki nélküle."
Nagyon szeretem őket, a mindeneim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése