Szóval abból indultam ki, hogy én mennyire szerettem, amikor nálam lehettek ők, hogy készültem, hogy élveztem, hogy élvezték a programokat, az együttléteket. És az, hogy most is felemlegetik ezeket, igazán nagy öröm nekem. Igaz, hogy ennek az időnek a nagy részében nekem még nem voltak gyerekeim, bár olyan együttlétünk is volt. Arra is emlékszem, milyen örömmel csomagoltam a hátizsákot a kis elemózsiákkal, tervezgettem merre menjünk, találtam ki mindenféle érdekességet. Így jártunk többször a Budai hegyekbe, Gyerekvasúton, Gyerekszigeten, Margitszigeten, Palatinus strandon, vittem Fannit magammal Pécsre, mikor Kata született, bejártuk Budapestet, metróztunk, villamosoztunk, Vároligeteztünk....fel sem tudom sorolni.
Szóval én azt gondolom, hogy ez jó, és amennyire rövid távon talán fárasztó, épp annyira feltöltő hosszú távon.
Az is fontos nekem, hogy a gyerekeknek legyen kapcsolatuk a nagycsaláddal, nagyszülőkkel, unokatesókkal. Mi nagyon sokat voltunk a nagymamánknál, ahol voltak unokatesóink, együtt aludtunk, együtt röhögtünk, játszottunk bálosat míg a felnőttek valóban valami buliban volta, most meg alig tudunk egymásról valamit, van olyan unokatesóm, akiről semmit.
Én nagyon nem szeretném, ha a gyerekeim felnőve ne ismernék az unokatesóikat, a nagynénik nagybácsik valamiféle távoli emlékek legyenek számukra.
Én, az adott helyzet örömén kívül ezért is tartottam mindig fontosnak, hogy a kapcsolatokat ápoljuk.
Most a keresztgyerekek kamaszkorba értek, ez most nem annyira egyszerű. Régen, amíg kicsik voltak a szervezésbe kellett több energiát fektetni, most inkább az a nehéz, hogyan találjak hozzájuk kapcsolódást.
Mikor van idejük, mi az ami érdekli őket, mi az a közeledés, ami nem terhes számukra, ugyanakkor érezteti velük, hogy mennyire fontosak, és mennyire szeretem őket.
Tudom, hogy a gyerekek a kamaszkor után visszatalálnak a szülőkhöz, ha alapvetően jó alapokon nyugszik a kapcsolat. No de mi a helyzet, a keresztgyerekekkel? Adtunk egymásnak annyit, hogy visszatérjenek? Hogyan szólítsam meg őket? Hogyan kapcsolódjunk, ha nem érzem a közeledésüket? És az igazán nagy kérdés számomra, mit kezdjek mindezzel, ha a tesómmal, aki éppenséggel az anyjuk nem találom a közös hangot.
Nem akarom egy kalap alá venni, a tesómmal való egyet nem értést a hozzájuk fűződő kapcsolatommal. De fogalmam sincs hogy kell ezt csinálni.
Tudom, közeledni kellene és békejobbot nyújtani, megbeszélni, újragondolni, de nekem ehhez most egyszerűen nincs kedvem...nem ez nem jó, nem kedvem nincs hozzá, hanem nem akarom. És nem dacból nem akarom, az a lendület elmúlt, hanem azért nem akarom, mert ez a módszer eddig nem vált be nálam.
Eddig én voltam a nagytesó, aki aggódik, tervez, elnéz, nem haragszik a 3 órás késésért, nem haragszik meg, ha nem veszik figyelembe az igényeit, tekintettel van arra, hogy a másiknak kevesebbje van, és inkább ő tesz bele többet, meghallja, ha baj van, telefonál, beszélget, segítséget szerez, sógort ugraszt...de ebből nekem most elég.
Arra jöttem rá, hogy ez elmúlt egy évben ez az egyensúly köztem és a tesóm között olyan szinten megbillent, ami nekem már nem jó. És ugye ki változtasson, az akinek nem jó, azaz én.
És az én változtatási eszközöm most az, hogy távolabb helyezkedem, kivárom amíg leülepszik bennem minden, nem játszom a nagyvonalú nagytesót, mert ez nekem most nagyon nem esik jól.
Csak nagyon félek, hogy közben hogyan tarthatom, építhetem a kapcsolatom a keresztgyerekeimmel.
Fannival talán egyszerűbb a helyzet, ott nagyon szilárdak az alapok. Kata egy rejtély számomra,nem tudom, hogyan lehetne közelebb kerülni hozzá, néha olyan számomra, mintha láthatatlan lenne. Nem tudom mi a hozzá vezető út.
Gergővel sokkal kevesebbet tudtunk együtt lenni. Nagyon okok, helyes srác, de igazából alig tudok róla valamit. Az ajándékait gyakran eltaláltam, de most már a mértét sem tudom biztosan.
Múltkor volt egy remek beszélgetésünk, amiben elmondta, hogy pszichológus akar lenni, erről sokat beszéltünk, de azt hiszem azt is túlbeszéltem, mert nagyon szeretem ezt a témát. Legközelebb megpróbálok inkább hallgatni.
Szóval így vagyok most ezekkel a dolgokkal.
A tesómmal kapcsolatban, hogy hogy is jutott ez a bejegyzés idáig...szóval náluk voltak a gyerekek, és a kb. egy éve tartó negativizmusa odáig ért el, hogy a beszámolójában, amit a gyerekekről mondott kizárólag negatív dolgok hangzottak el. Kezdve onnan, hogy nem tud aludni tőlük, mert csámcsognak, csikorgatják a fogukat, Nimród pisilni ment éjszaka és sírt, hogy állandóan veszekednek, hogy mindig foglalkoztatnak valakit, hogy reggel nem tud egy újságot nyugodtan elolvasni tőlük, hogy nincs reggele, de estéje sem, mert ettől már este hulla fáradt....
Szóval ilyeneket hallgattam, próbáltam közben mentegetni őket, aztán mikor az érkezésünkre hasonlóan elkezdődött, hogy mikor visszük őket haza, és fél napon ment a kiakadás, ez bizony belőlem is a legrosszabbat hozta ki, felemlegettem, hogy mikor nálam voltak az ő gyerekei, én mindig vagy vittem, vagy hoztam őket, neki ez eszébe sem jut, hanem kiakad, ha vasárnap viszem oda az enyémeket, hiszen a hét hétfővel kezdődik, és ha még éjszakát maradnak ott a nagybátyjukkal, Csabival, mikor eredetileg azt mondtam vasárnap mennek el.
Aztán letette a telefont.
Nem igazán értettem magam, miért érvelek ilyen dolgokkal, ez nem ok, hiszen örömmel vettem, hogy nálam voltak a keresztgyerekeim.
Aztán, amikor a beszélgetést visszapörgettem magamban, rájöttem, hogy a sok negatív, amit a gyerekeimre mondott hozta ki ezt belőlem.
Nem bánom, hogy most ez van, kellett nekem egy kis elgondolkozás, mit adok, meddig, kinek, miért, önzetlenül, de miért is?
Meglátjuk mi lesz.
Jó kis poszt lett ebből, nem is babanaplóba való, de legalább kijött.
Ami ebből a gyerekeimre tartozik, az az, hogy nem mindig tudom, hogy mi a jó módja, de kiállok értük. Nem osztom meg velük most ezeket, kicsik még ahhoz, hogy a köztem és a tesóm között most zajló dolgokat értsék, hiszen én sem értem, de azt gondolom így is őket képviselem, és ezáltal is magamat. Mert magamért is kiállok. Most ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése