Nyaralás 2018 Balatonfenyves

Ez amit várunk egész évben, a balatonfenyvesi két hét. Amit legjobban szeretek, mikor hallom a képzelt füleimmel 30 év múlva, hogy a gyerekeim mesélik, hogy milyen jók voltak azok a fenyvesi nyarak. Hogy együtt nosztalgiázunk arról milyen, amikor a kocsiból kiszállva megérezzük azt az isteni fenyő illatot, hogy hogyan keressük a mókusokat, hogy milyen köveket szedtünk a partól.
Annyira szeretem várni ezt a nyaralást, minden idegeskedésével, pakolásával együtt.
Most éppen túl vagyunk a két héten, Fenyvesről Velencére jöttünk, és itt ráhúzunk még egy hetet a nyaralásra.

Idén Csabi hozta Fenyvesre Almádiből a gyerekeket, és aztán velünk töltött pár napot.
Kicsit hűvösben érkeztünk, de két nap kellett, és kihírdették a kánikula riadót, ami azóta is tart. Szóval a nyaralás időpontját jobban meg sem választhattuk volna.
Kezdődött azzal, hogy Robit megkértem, ha úgyis itt van Csabi, menjünk el kettesben Kapolcsra. Idén úgyis elmaradt a szülinapi ajándékom, ha elvisz és egy jó VadF koncerten kitombolhatom magam, akkor ezt betudom ajándéknak. Így is volt, a buli annyira jól sikerül, hogy a másnap az, khm...szóval kemény volt.
A nyaralással kapcsolatban abban maradtunk, hogy az időjáráshoz igazítjuk a programot. Most látom így visszagondolva, hogy mindig volt bennem valamennyi görcs, hogy az mégsem járja, hogy nyaralni megyünk, és nem megyünk sehova csak vagyunk. Idén ezt valahogy sikerült elengednem, és úgy gondoltam, tegyünk úgy, ami a legnyugisabb, a legpihentetőbb, és amiben mind a négyen a legjobban érezzük magunkat. Ha kánikula van, strandoljunk, medencézzünk, balatonozzunk, csak úgy legyünk.
És így is lett. És azt hiszem, így visszagondolva ez volt a legpihentetőbb és a legnyugodtabb nyaralásunk eddig.
Nem hiányzott senki és semmi. Két napra még lejött Csibe Konival, az is nagyon jól sikerült, kicsit kibillentünk a mindennapokból, jó volt egy új játszótárs a gyerekeknek, mi meg rengeteget beszélgettünk Csibével.

Nimród megtanulta hintában lökni magát a strandon, amit hatalmas teljesítménynek értékelt, aztán gyakorolta is sokat. Ami még vele kapcsolatos nagy dolog, hogy sok küzdelem árán kiesett a negyedig foga, a felső egyik metszőfog. Nem tudom hány alkalommal ütötte bele ebbe-abba, dőlt belőle a vér, próbálta kihúzni, úgy, hogy fagyival jegeltük az ínyét, végül egy ilyen beütés után végre ki tudtuk húzni közös erővel.
óbá
Több felfedezést is tett, például rájött, ha ő most 6, Dorka 9, akkor jövőre ő 7 lesz, Dorka 10, aztán 8-11 szóval soha nem fogja utolérni Dorkát. Ezen egy kissé elkenődött, majd kicsit később visszajött, és elmondta, hogy de, mégis, ha Dorka meghal, akkor majd utol éri, hiszen aki meghal az nem lesz több éves.
Persze azt sem tudtam, hogy röhögjek, kiakadjak, vagy csodálkozzak azon milyen okos, így mindhárom megvolt.
Egyébként a számolással kapcsolatos dolgaira többször rácsodálkoztunk, például csak megszólalt, hogy Csibéék páratlanul vannak a családban, mert hárman vannak. Aztán ezt teszteltem egy kicsit, simán megmondta kisebb számokról, hogy melyik páros, melyik páratlan.

A nyaralás végére sajnos napszúrást kapott, ez azért felborította a program végét, egy átüvöltött, áthányt, lázas éjszaka nélkül azért jobban el tudtam volna képzelni a végét, de úgy látszik ezt is ki kellett próbálni, így a tábortűz meg a strandolás helyett egész nap a szobában voltunk.

Dorka nagy örömére egy fekete kismacska tévedt felénk, az ő idejét az utolsó napokban a macskaszelidítés kötötte le, ami nem járt átütő eredménnyel, sikerült kifognia egy igazán önálló és öntudatok kölyökmacskát. Bámulatos volt, hogy milyen kitartással etetgette, hívogatta, próbálta magához édesgetni. Azért nem bántam annyira,hogy ez nem sikerült teljesen, mert fogalmam sincs mit tettem volna, hogy a végén velünk akar jönni a cica.

Kipróbáltuk ismét a zsebpénzezést, de nem voltak plusz pénzek plusz melóért, mert nem dolgoztunk, nem takarítottunk.
Azt láttam, hogy a pénz csak addig érdekli őket, míg téma. Kétszer kaptak zsebpénzt, ez elég volt arra, hogy szabadon költhessenek, és megtapasztalják, hogy milyen értéke van dolgoknak.
Első alkalommal ezer forintot kaptak, Dorka egy pénztárcát vett, apjának egy újságot, aztán még a későbbi pénzéből jégkását. Nimród a piacon vetetett velem a turiban magának focis polót, majd a második alkalommal azonnal egy fagyit vett a pénzén.
Jövőre újra próbálkozunk.

Dorka is és Nimród is nagyon élvezték a vizet, Nimród már le tud bukni az orra befogása nélkül, Dorka meg szinte fel sem jön a víz alól.

Most éppen Velencén vagyunk, már megjártuk a strandot, kicsit szomorkodunk, hogy el kellett hagynunk Fenyvest. 17.-én viztúrázni megyünk a BMSzKI csapattal a Gemencbe, aztán lassan vége a nyárnak.
Csokibarna Drágaságaim imádlak benneteket. Képeket később.
Balatonfenyves:

Velence Ginussal:

Egy kis nosztalgia régi nyarakról, keresztgyerekekkel

Idén is csakúgy, mint a múlt évben időben elkezdtem szervezni a nyarat. Annak ellenére, hogy most otthon vagyok, szerettem volna, ha mennek a gyerekek a rokonokhoz, hiszen az nekik egy igazán különleges alkalom, nekünk egy kis kikapcs, a rokonoknak meg egy más élmény velük, mint az év közbeni egy-egy nap. Emlékszem, amikor én elhoztam Petrát, Fannit, Katát, Gergőt milyen jól éreztük magunkat. Abban ugyan nem volt sok nyaralás, Petra volt velünk náhányszor, Fanni is, Gergő már nagyobb volt, amikor eljött velünk Fenyvesre, akkor már a gyerekek is megvoltak.
Szóval abból indultam ki, hogy én mennyire szerettem, amikor nálam lehettek ők, hogy készültem, hogy élveztem, hogy élvezték a programokat, az együttléteket. És az, hogy most is felemlegetik ezeket, igazán nagy öröm nekem. Igaz, hogy ennek az időnek a nagy részében nekem még nem voltak gyerekeim, bár olyan együttlétünk is volt. Arra is emlékszem, milyen örömmel csomagoltam a hátizsákot a kis elemózsiákkal, tervezgettem merre menjünk, találtam ki mindenféle érdekességet. Így jártunk többször a Budai hegyekbe, Gyerekvasúton, Gyerekszigeten, Margitszigeten, Palatinus strandon, vittem Fannit magammal Pécsre, mikor Kata született, bejártuk Budapestet, metróztunk, villamosoztunk, Vároligeteztünk....fel sem tudom sorolni.
Szóval én azt gondolom, hogy ez jó, és amennyire rövid távon talán fárasztó, épp annyira feltöltő hosszú távon.
Az is fontos nekem, hogy a gyerekeknek legyen kapcsolatuk a nagycsaláddal, nagyszülőkkel, unokatesókkal. Mi nagyon sokat voltunk a nagymamánknál, ahol voltak unokatesóink, együtt aludtunk, együtt röhögtünk, játszottunk bálosat míg a felnőttek valóban valami buliban volta, most meg alig tudunk egymásról valamit, van olyan unokatesóm, akiről semmit.
Én nagyon nem szeretném, ha a gyerekeim felnőve ne ismernék az unokatesóikat, a nagynénik nagybácsik valamiféle távoli emlékek legyenek számukra.
Én, az adott helyzet örömén kívül ezért is tartottam mindig fontosnak, hogy a kapcsolatokat ápoljuk.
Most a keresztgyerekek kamaszkorba értek, ez most nem annyira egyszerű. Régen, amíg kicsik voltak a szervezésbe kellett több energiát fektetni, most inkább az a nehéz, hogyan találjak hozzájuk kapcsolódást.
Mikor van idejük, mi az ami érdekli őket, mi az a közeledés, ami nem terhes számukra, ugyanakkor érezteti velük, hogy mennyire fontosak, és mennyire szeretem őket.
Tudom, hogy a gyerekek a kamaszkor után visszatalálnak a szülőkhöz, ha alapvetően jó alapokon nyugszik a kapcsolat. No de mi a helyzet, a keresztgyerekekkel? Adtunk egymásnak annyit, hogy visszatérjenek? Hogyan szólítsam meg őket? Hogyan kapcsolódjunk, ha nem érzem a közeledésüket? És az igazán nagy kérdés számomra, mit kezdjek mindezzel, ha a tesómmal, aki éppenséggel az anyjuk nem találom a közös hangot.
Nem akarom egy kalap alá venni, a tesómmal való egyet nem értést a hozzájuk fűződő kapcsolatommal. De fogalmam sincs hogy kell ezt csinálni.
Tudom, közeledni kellene és békejobbot nyújtani, megbeszélni, újragondolni, de nekem ehhez most egyszerűen nincs kedvem...nem ez nem jó, nem kedvem nincs hozzá, hanem nem akarom. És nem dacból nem akarom, az a lendület elmúlt, hanem azért nem akarom, mert ez a módszer eddig nem vált be nálam.
Eddig én voltam a nagytesó, aki aggódik, tervez, elnéz, nem haragszik a 3 órás késésért, nem haragszik meg, ha nem veszik figyelembe az igényeit, tekintettel van arra, hogy a másiknak kevesebbje van, és inkább ő tesz bele többet, meghallja, ha baj van, telefonál, beszélget, segítséget szerez, sógort ugraszt...de ebből nekem most elég.
Arra jöttem rá, hogy ez elmúlt egy évben ez az egyensúly köztem és a tesóm között olyan szinten megbillent, ami nekem már nem jó. És ugye ki változtasson, az akinek nem jó, azaz én.
És az én változtatási eszközöm most az, hogy távolabb helyezkedem, kivárom amíg leülepszik bennem minden, nem játszom a nagyvonalú nagytesót, mert ez nekem most nagyon nem esik jól.
Csak nagyon félek, hogy közben hogyan tarthatom, építhetem a kapcsolatom a keresztgyerekeimmel.
Fannival talán egyszerűbb a helyzet, ott nagyon szilárdak az alapok. Kata egy rejtély számomra,nem tudom, hogyan lehetne közelebb kerülni hozzá, néha olyan számomra, mintha láthatatlan lenne. Nem tudom mi a hozzá vezető út.
Gergővel sokkal kevesebbet tudtunk együtt lenni. Nagyon okok, helyes srác, de igazából alig tudok róla valamit. Az ajándékait gyakran eltaláltam, de most már a mértét sem tudom biztosan.
Múltkor volt egy remek beszélgetésünk, amiben elmondta, hogy pszichológus akar lenni, erről sokat beszéltünk, de azt hiszem azt is túlbeszéltem, mert nagyon szeretem ezt a témát. Legközelebb megpróbálok inkább hallgatni.

Szóval így vagyok most ezekkel a dolgokkal.
A tesómmal kapcsolatban, hogy hogy is jutott ez a bejegyzés idáig...szóval náluk voltak a gyerekek, és a kb. egy éve tartó negativizmusa odáig ért el, hogy a beszámolójában, amit a gyerekekről mondott kizárólag negatív dolgok hangzottak el. Kezdve onnan, hogy nem tud aludni tőlük, mert csámcsognak, csikorgatják a fogukat, Nimród pisilni ment éjszaka és sírt, hogy állandóan veszekednek, hogy mindig foglalkoztatnak valakit, hogy reggel nem tud egy újságot nyugodtan elolvasni tőlük, hogy nincs reggele, de estéje sem, mert ettől már este hulla fáradt....
Szóval ilyeneket hallgattam, próbáltam közben mentegetni őket, aztán mikor az érkezésünkre hasonlóan elkezdődött, hogy mikor visszük őket haza, és fél napon ment a kiakadás, ez bizony belőlem is a legrosszabbat hozta ki, felemlegettem, hogy mikor nálam voltak az ő gyerekei, én mindig vagy vittem, vagy hoztam őket, neki ez eszébe sem jut, hanem kiakad, ha vasárnap viszem oda az enyémeket, hiszen a hét hétfővel kezdődik, és ha még éjszakát maradnak ott a nagybátyjukkal, Csabival, mikor eredetileg azt mondtam vasárnap mennek el.
Aztán letette a telefont.
Nem igazán értettem magam, miért érvelek ilyen dolgokkal, ez nem ok, hiszen örömmel vettem, hogy nálam voltak a keresztgyerekeim.
Aztán, amikor a beszélgetést visszapörgettem magamban, rájöttem, hogy a sok negatív, amit a gyerekeimre mondott hozta ki ezt belőlem.

Nem bánom, hogy most ez van, kellett nekem egy kis elgondolkozás, mit adok, meddig, kinek, miért, önzetlenül, de miért is?
Meglátjuk mi lesz.
Jó kis poszt lett ebből, nem is babanaplóba való, de legalább kijött.

Ami ebből a gyerekeimre tartozik, az az, hogy nem mindig tudom, hogy mi a jó módja, de kiállok értük. Nem osztom meg velük most ezeket, kicsik még ahhoz, hogy a köztem és a tesóm között most zajló dolgokat értsék, hiszen én sem értem, de azt gondolom így is őket képviselem, és ezáltal is magamat. Mert magamért is kiállok. Most ennyi.