Karácsony 2017

Igen, még mindig nem nagyon megy jól, mint ahogy már írtam. Ez idén is így volt, bár nagyon igyekszem. Viszonylag időben gondoskodott a Jézuska a meglepetésekről, és jól választott ajándékokat.
Persze ment a főzés, sütés előtte, el is fáradtam rendesen, és erre rátett még, hogy Nimród egyszerűen annyit rosszalkodik mostanában, úgy feszegeti a határokat, hogy mindketten robbanás közeli állapotba tudunk tőle kerülni.
Sikerült idén is összehozni, hogy Józsival elmenjünk vacsorázni. Itt is ment a nagy rohangálás, de legalább együtt lehettünk.
Szenteste délutánjára jutottam el oda, hogy el tudtam engedni a feszültségeimet, és ebben nagy szerepe volt Robinak, aki nagyon jól kezelte a kiakadásaimat, folyamatosan emlékeztetett rá, hogy ez a mi családunk, és, hogy minden ok.
Az ajándékoknak mindenki nagyon örült, és társasoztunk is a gyerekekkel együtt, ami szintén nagyon jó volt, és számomra is valódi öröm volt.
Másnap jött Csabi, és a Legó, így azzal telt az este és a délután. 26.-án reggel itt volt Tamás, Jirka és Minka. Úgy örülök, hogy ezt is sikerült összehozni, rövid időt voltak itt, de az nagy játékkal telt.
Délben indultunk Almádiba, most elsőként ünnepeltünk Zsuzsiék új házában. Sajnos igazi nagycsaládos képet nem csináltunk, de majd készül valami montázs. Ott voltak Szabolcs szülei, tesója, Zsófi és Kriszta másnap érkeztek, ott volt apu, anyu, a gyerekek, Petráék, a mi Csabink meg persze mi. Eszem-iszom, ajándékozás, aztán játék, szóval a szokásos. A ház hatalmas, és jól be is töltöttük. Másnap mi eljöttünk, a gyerekek ott maradtak, ezt kapták karácsonyra a keresztszülőktől, állatkertezés, korizás, majd 29-én hozták vissza őket.
Én közben 28.-án Robival együtt végre Vad Fruttik koncertre mentem, és kitomboltam minden feszültségemet. Itt volt Csibém is, a munkatársaim, Rita és Robi, akikkel "most jó". Aztán másnap, egy vicces mázlinak köszönhetően ismét tombolhattam a koncerten, ezúttal egy anyahajós anyukával, akivel éppen csak találkoztunk eddig, de kiderült, hogy nagyon egy húron pendülünk.
28.-án érkezett meg Anita és Jay, ami szintén nagy-nagy öröm. Tavaly voltak itt, nagyon jó volt velük, és azt hittem újra 10 évet, vagy annál többet kell várni rájuk. De nem, visszajöttek, és én ennek annyira, de annyira örülök. Velük töltöttük a Szilvesztert, ami itt a lakótelepen volt, holnap pedig indulunk Bikalra.
Itt tartunk most, elkezdődött 2018, és tudom, panaszkodom, meg kiakadok, de az a nagy igazság, hogy nem kívánhatok ennél jobbat erre az évre, amit 2017-re kaptunk.
A gyerekek és mi is egészségesek vagyunk, nem nélkülözünk, meleg otthonban hajtjuk álomra a fejünket, szeretjük egymást. Ha mindez megmarad nekünk erre az évre is, annak nagyon fogok örülni.
Szóval boldog Új Évet magunknak, nagyon szeretlek benneteket gyerekek, és persze apukátokat is.

Ünnepek...ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Próbálkozom ezerrel, de tényleg, hogy megszeressem, de egyszerűen mindig csúszik valahogy a mutatvány. Most már december elején elkezdődött a "hogyan ne legyen jó" menet.
Eljött hozzánk nagy könyörgések után, kifogásként epebántalmakra hivatkozva a Sopronimama. Szükség volt a segítségre, mert kb 3 helyen kellett volna egyszerre jelen lenni.  Ha már itt van, gondoltuk személyesen beszéljük meg az ünnepek logisztikai részét, mikor, ki hova jön, megy stb. Nálunk a fix pont az volt, hogy január 2-4 ig saját magunknak ajándéknak megyünk Bikalra, és erre az időre mindenképp nagyszülői gyerekvigyázást szeretnénk. Mivel Ausztráliából unokatestvéremék is jönnek, illetve a nagyobbik húgom férjével, anyut is elvisszük, ez lesz az ő karácsonyi ajándéka tőlünk, így vigyázónak ugye marad a soproni csapat...gondoltuk mi.
Na de karácsonyi logisztika...kérdés mama felé, hogy is legyen, mikor ki, hova jön, megy. Kis hümmögés, hátogás meg vállvonogatás, és "én fáradt vagyok"ozás után, Robit kérdeztem, hogy akkor most mi van? Nem akar unokákkal karácsonyozni? Se nem jön, se nem menjünk? Hát kiderült, jól értem...Ok, ennyi, mi nagy teher vagyunk, meg én ugye mégsem vérszerinti csak ilyen gyüttment családtag, az unokákat, meg úgyis szeretnénk vinni év elejére, mondjuk szilvesztertől, akkor majd karácsonyoznak is egyben. Mondom...erre újabb hümmögés, hátogás, meg vállvonogatás, majd a fáradtvagyokozás...Ezt már azért tényleg nem akartam hinni, kicsit bennem akadt a levegő, de aztán mégis el kellett hinnem, hogy Sopronimama idén úgy gondolja, nem akar ünnepelni, sem velünk, sem az unokáival, mert ez egy nagyon fárasztó, számára vállalhatatlan feladat mind a 61 évével. Indokként ott van nagypapa, aki kezdi elveszteni a gondolkodását, bár fizikálisan teljes mértékben rendben van, gyógyszereit olykor összekeveri, és nagyon feledékeny, illetve ott van dédmama, aki ugyancsak jól tartja magát, persze közeledve a kilencvenhez már nem jár zumbaedzésekre, de azért simán elutazik Sopronból Pápára busszal meg vissza...szóval ez nagyon fárasztó. Meg ugye a mosás, főzés, egyebek...Mondom, nem értem, vagy rosszul értem, persze fáradt, de én mindezeket, a háztartást, gyerekeket munka mellett csinálom, és már kb. hulla vagyok Robival együtt, kellene a nagyszülői támogatás, meg hát mégiscsak Karácsony, az mégsem lehet igaz, hogy nem akarja őket. Hogy ez egy nem szeretem feladat, hogy nem akarja őket "vállalni". Erre jött, hogy amikor ő volt így, akkor neki sem volt senki...csak ámulok...hiszen kb. Robi 10 éves kora óta leszázalékoltatta magát hallássérülésére hivatkozva, és hogy legenda számba megy, hogy mind a 6 unoka a nyarakat Pápán töltötték a nagyszülőknél, és, hogy az milyen jó volt nekik. Itt már azért megy a pumpám felfelé. Elkeseredett, kiábrándult vagyok. Nekem fáj, hogy nem kellenek, hogy nem kellünk, hogy egy nemszeretem feladat a gyerekeimmel lenni. Tudom, nem egyszerű velük, tudom, ezt csinálom napi 24-ben, és igen szeretnék kikapcsolni ebből néha, de, hogy a nagymama??? Hiszen az én nagymamám sem volt egy hős, de oda úgy mentünk, mintha hazamennénk, BÁRMIKOR, nem volt kérdés, hogy fogad, vagy sem, nyitva van-e az ajtaja vagy sem, jut-e zsíros kenyér.... Nem értem, nem akarom érteni, nem akarom elfogadni, nem akarom elhinni, de aztán jön a végső döfés, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy ami eddig elhangzott az tényleg komoly, úgymint a kérdés: én vajon tudom-e, hogy milyen drága ide utazni, van-e fogalmam arról, hogy neki 2000 forintjába kerül a vonatjegy, most is, hogy ide jött...Na itt kiléptem. Aztán lehiggadva is arra jutottam, hogy akkor tesszük amit kér, nincs meggondoltam magam játék, visszük a gyerekeket is Bikalra, és nincs közös kari. Kértem Robit, hogy ezt tisztázzák, vállalja ő ezt a konfrontácitó. Nagy levegő, skype, és....dobpergés...nem volt konfrontáció. Nem lesz közös kari- mondá Robi, ok-mondá Mama, és ennyi...
Én pedig leszögeztem, hogy nincsenek videó unokák, hogy nincs virtuális társalgás, hogy nincs skype unokaintegetés. Aztán meglátjuk, hogy hiányoznak-e, hogy kellenek-e, hogy család vagyunk-e, vagy sem. Nekem azért ez elég elkeserítő, de ez van.
Némi öröm azért mindehhez, hogy Csabibátyja így is eljött 25.én, együtt volt velünk a nagy családi karin 26.-án, 28-án ment vissza, és, hogy Fanni és Gergő kari ajándéka, hogy vállalják a gyerekvigyázást míg mi Bikalon vagyunk.

És, hogy hogy alakult az ünnep, na azt egy másik posztban írom inkább.