3.év

Drága Kisfiam!

Épp ma 3 éve, hogy kihoztunk a kórházból, és hazatértünk együtt. Soha nem felejtem el, amikor átfutott rajtam a gondolata annak, hogy már a hasamba költöztél. Apával Veszprémbe tartottunk busszal, leghátul ültünk, és éreztem valamit, amiről azt gondoltam a jelenlétedet jelzi. Rá két napra egy teszt is igazolta a megérzésemet, majd később a dokibácsink is.
Azt sem fogom elfelejteni, hogy mennyi mindenre tanítottál minket, már az érkezésed előtt, hiszen megijesztettek minket a teszteredményekkel, azt mondták az átlagosnál nagyobb az esélye annak, hogy ne egészséges legyél mikor megszületsz.
Az is egy maradandó élmény számomra, amikor telefonáltak egy eredménnyel, ami megmondta azt is, hogy jól vagy, és azt is, hogy kisfiú leszel.
Azonnal hívtam apát, majd csak ízlelgettem magamban: "Az én Fiam". Akkor még nem tudtam, hogy ezt a mondatot onnantól nem fogom tudni soha úgy kimondani, hogy ne töltse tele a szívem a szeretet, a büszkeség, az aggódás, a szerelem.
És ezek az érzések az elmúlt három év minden egyes napján erősödtek bennem.
Gyönyörű vagy, okos, szeretni való és szeretetre képes, érzelemgazdag, energikus, egyszerűen tökéletes.
Minden percben rácsodálkozom, hogy hogy is lehet nekem két ennyire nagyszerű gyerekem, mivel is érdemeltem ezt ki.
És, amikor az idegeimen táncoltok, aztán jön a csend, meg a megnyugvás, akkor meg arra jövök rá, hogy a legszebb éveinket éljük. Azt kívánom ilyenkor bárcsak ne kellene dolgoznom, bárcsak élnénk valami jó kis szigeten, ahol nem rohan velünk az élet, bárcsak lehetnénk együtt csak úgy, kötelezettségek nélkül legalább még pár évig.
Sajnos nem vagyok elég ügyes, hogy ezt az idillt megteremtsem számunkra, és a hajtásból sem tudok túl gyakran kiszállni. Még mindig nem állt be az új ritmus a munkába állásomat követően, és még nem tudom eldönteni, hogy minden percben veletek szeretnék-e lenni, vagy inkább menekülnék valahová, hogy legyek néha egy órácskára egyedül, hogy felkelhessek már végre egy két nap akkor, amikor én akarok, hogy legyen mér egy kis saját időm. Nem tudom ebben mi a megfelelő egyensúly, most egyelőre kissé fáradt vagyok.
De ez sem akadályoz abban, hogy egy picit elcsendesedjek, és hálát adjak azért, hogy megajándékoztad a családunkat azzal, hogy megszülettél, hogy kerekké tetted az életünket.
Imádom, ahogy megölelsz, megsimogatod az arcomat, ahogy mondod "Anyuciciiii", ahogy hozzám bújsz, ahogy kacagsz.
Imádom a puha husikádat, az okos fejedet, a vicceidet, ahogy be nem áll a szád, ahogy mindent megmagyarázol, ahogy mutogatsz, ahogy imádsz.

Köszönöm, hogy vagy nekem drága Hercegem, anya Szerelme! Szeretlek!

Megcsúszva

Amióta naplót írok nem történt ilyen, hogy több, mint egy hónap eltelt volna két bejegyzés között. Ennek technikai okai vannak, bár az is igaz, hogy van még ezen kívül jónéhány dolog, ami eddig még nem történt velünk.
Az első, ami az életünket leginkább befolyásolja most, hogy egy új munkahelyen elhelyezkedtem teljes állásban dolgozni. Ez minden, csak épp nem az, amit akár három hónapja terveztem. Sajnos az alapítványnál nem alakult jól az anyagi háttér, a régi munkahelyem pedig szerencsére szívesen vár vissza, így novemberben megkezdtem ott a munkát. Még sok tapasztalat nincs, nagyon aggaszt, hogy oldjuk meg a mindennapi logisztikát, de ez egyelőre jól megy.
Megviselt a váltás, főként lelkileg, hiszen nem elég, hogy az anya-életformából át kellett lépnem a dolgozó nő és anya létformába, mindezt egy új helyen kell megtennem.

Közben pedig a gyerekek nőnek, fejlődnek szerencsére, egyre okosabbak, és ők viszonylag jól viselik ezt a változást.
Még a java most jön, hiszen kezdődnek az óvodai, bölcsis szünetek, programok, amin eddig egyértelműen jelen voltam, most meg...nagy kérdés.

Kicsit a gyerekekről...az is új, hogy eddig - lekopogjam - nem volt olyan ősz, hogy ilyenkorra ne lettünk volna túl pár betegségen, most egyelőre mindenki jól van szerencsére.
Aki viszont nem tudni, hogy mennyire beteg, az az apukám, akinél folyik a kivizsgálás, és vele kapcsolatban is nagyon sok új élmén ér. A legmarkánsabb, hogy megrettent a betegség árnyékában, és abbahagyta az ivást. llyen nem történt az én 41 évem alatt. Egyszerre elkezdett apám lenni, aki felhív, akit érdeklek, aki beszél, aki kérdez, aki figyel, aki játszik a gyerekeimmel, akinek vannak érzései, és azokat nem fedi el mindenáron. Anyu persze nehezen viseli ezt az egész folyamatot...

Nimród egyre több gyerekkel van már jó kapcsolatban a bölcsiben, nagyon szeret járni. Ami azonban látható rajta, hogy igencsak visszaesett a fejlődésben. Elkezdett újra bepisilni, gagyog mint a kisbabák. Ebben jött ki az a hátrány, hogy nálánál fiatalabb gyerekekkel van. Ugyanakkor nagyon ragaszkodik a gondozónénikhez. Detti a vezető megpróbálta, hogy felvitte kicsit magával a nagyobbak közé, aztán :Nimród itthon elmesélte, hogy ez neki nem volt jó. Így letettünk arról, hogy átkerüljön oda.
Még szerencsére mindig nagyon bújók gyerek, akár azon az áron is, hogy Dorkát kituszkolja az ölemből. Nem könnyű igazságot tenni ilyenkor, igyekszem mindkettőt megölelgetni. Ekkor különösen látszik, hogy még bőven nem vagyunk túl a testvér féltékenységen, még ott tartunk, hogy mindketten, bár szeretik nagyon egymást, kizárólag maguknak akarnak.
A hétvége, az első, mióta dolgozom talán ezért is, no meg a frontoknak köszönhetően szörnyűre sikeredett. Voltak benne persze jobb órák, d összességében Dokra kiborulásai határozták meg a családi hangulatot. Igyekeztem türlemmel kezelni mindezt, és ment is egy darabig, de iszonyatosan fáradtnak érzetem magam, így elszakadt a cérna, és én is kiabáltam...

Dorkára szerencsére nem jellemzőek mostanában túl gyakori kirohanások, ha igen, akkor azonban ismét nagyon heves hisziket produkál, azt a földön fetrengős fajtát.
Ami ennél azonban nehezebb számomra, és próbáltam Robival megbeszélni,hogy nem érzem négyünk között azt a szeretetteljes légkört, amibe jó hazajönni, amibe úgy jó egyszerűen csak lenni.
Prábálkozom ennek megteremtésére, ha egyedül vagyok a gyerekekkel, vagy egyik gyerekkel akkor megy is, de ha az apjuk ott van, általában megborul minden. És ő sem viselkedik velük kedvesen sajnos. Főleg Dorkával kapcsolatban nagy a probléma, nagyon nehezen viseli a viselkedését, nem beszélnek szépen egymással, és Robi egyenrangú gyerekszintre megy le, a helyett, hogy a felnőtt szerepéből igyekezne változtatni mindezeken.
És akkor jövök én, anyuci, aki hol kettejük között igyekszem igazségot tenni, hol este próblom apát meggyőzni arról, hogy próbáljon valamit változtatni, hiszen mégis csak ő a felnőtt.
Szóval nyakig benne vagyunk ebben a családi játszmában,még nem látom gyakorlatban a kiutat. Elméletben azt gondolom, ki kellene szállnom, és hagyni, hogy megtalálják a maguk megoldásait, de erre nem vagyok képes. Nem bírom egyszerűen szó nélkül hagyni, ahogy Robi beszél Dorkával, ahogy azt sugározza felé, hogy a terhére van, hogy a saját fáradtsága miatt inkább a telefonját nyomkoja, mint vele foglalkozna. És a legnehezebb számomra a szokásos, már ezerszer ismételt problémám, hogy Robi szerint minden oké, nincs semmi probléma, minden úgy jó, ahogy van, szóval minden pont olyan, hogy nem igényel változtatást.
Na ez az, amitől én meg a falnak megyek...

Egymással a gyerekek jól vannak, ami nagy szerencse. Persze megy a rivalizálás, de ha az a helyzet áll elő, hogy ketten vannak míg én végzem az itthoni dolgokat, kiválóan feltalálják magukat.
A szerepjáték a kedvencük, hol lovak, hogy kutyák, hol gazdik, nagyon vicces párbeszédeket hallani tőlük, és nagyon édes, ahogy beleélik magukat a szerepbe.
Dorka jár ritmikus sportgimnasztikára, edzés után bemutatót tart nekünk, Nimród is természetesen. A tipikus szövege: figyeljetek mindenki, én is itt vagyok!!!
Dorka nagyon ügyes a tornában, ismét megemlítette az edző, hogy szeretné tavasszal versenyre vinni, és örülne, ha elengednénk. Mondtam, hogy én féltem a kudarctól, mert ő azt nehezen viseli, de biztosított róla,hogy itt nincsenek utolsók, mindenkit dicsérnek, díjaznak. Meglátjuk, az azonban nagy bülszkeséggel tölt el, hogy ilyen ügyes:)))
Hétvégén cirkuszba megyünk csapatosól. ez lesz Nimród első cirkuszi látogatása, már nagyon várjuk.

Járnak a gyerekek lovagolni is apukájukkal keddenként, de mivel nagyon hamar sötét van már este, lehet, hogy hétvégi program lesz ebből.
Apukájuk ma Brüsszelbe uatzott, várjuk Pepe mamát. A soproniakat sajnos több, mint két hónapja nem láttuk.
Lassan indul a nap, reggel korán, négykor keltem, hogy kapjon Robi szendvicset az útra, de így legalább végre írtam pár sort.
Imádom, szeretem őket, a mindeneim.