Ismét Sopronban töltöttük a húsvéti ünnepeket, ami sokszínűre,
vagy mondhatnám számomra kissé felemásra sikerült.
Szombaton még délelőtt színházban voltam Dorkával és barátnőjével Lorával, az Ő szülinapi ajándéka volt ez a közös program. Előtte napokban már elég nagy volt itthon a feszültség Robival, nem volt túl jó hangulatú az indulás sem. Az örökös probléma a kommunikáció, ami igazán úgy tűnik csak engem zavar ismét terítékre került, és persze most sem jutottunk egy cseppet sem előbbre. Nagyon mást gondolunk ezekről a dolgokról, és mindinkább nőnek a gyerekek ez a különbözőség rajtuk is lecsapódik. Ebben sem értettünk egyet, de ez mégiscsak az én naplóm, úgyhogy az én oldalam írom le.
Dorka egyre többször beszél csúnyán az apukájával, bár az is igaz, hogy engem sem kímél. Elmondható sajnos, hogy összességében jelenleg nincs harmóni a családban, vannak jobb napok, órák, de inkább a feszültség, az idegeskedés, a vita, a veszekedés, a marakodás vannak most porondon. És nekem ez nem jó, szerintem a gyerekeknek sem, mindannyian benne vagyunk, hogy ez így alakult, amiben viszont nem értünk egyet, az a helyzetnek a kezelése. Vagyis nem kezelése. Robi ugyanis azt gondolja, minden jó úgy ahogy van, minden ok, és igazán nem is érti mi a bajom, én pedig nagyon rosszul érzem így magam szinte minden szerepemben és azt szeretném, hogy közös erővel dolgozzunk a változtatáson. No de mégis hogyan, ha épp a másik fél a kerékkötő? Szóval most ezt eléggé borúsan látom.
És most, hogy a Húsvétot ismét Sopronban töltöttünk látom még inkább, hogy honnan és miből jön ez a működése, de a passzivitást akkor sem tudom elfogadni.
Én szeretném ha az Ünnepek valódi Ünnepek lennének. Szeretném, ha együtt lenne a család, de szépen terített asztalnál, szép ruhában, megadva a módját annak, hogy ez a pár nap, más, mint az év többi napja. Én szeretném, ha a gyerekeim megélnék az ajándék, az együttlét, a meglepetés csodáját, és amit még inkább szeretnék, és ami leginkább kudarcra ítélt a mostani meglátásom szerint, hogy ezt ne csak én akarjam, hanem legyen ebben társam.
Úgy gondolom pár évünk van még, amíg a csoda alakításában, megélésében mi lehetünk a "csodatévők", aztán úgyis lehull a lepel, és tudni fogják, hogy a Húsvéti Nyúl nem tojik Kinder tojást, hogy a Télapónak van jó sok helyettese, de addig is olyan jó látni az örömüket.
A családjainkban nem volt meg ez a fajta ünnepi várakozás, ez a fajta ünneplés. Nekünk kellene ezt kialakítani. Nem voltak tovább görgethető hagyományok, az alapköveit ennek mi tesszük le. Én eljutottam oda, hogy nekem ez fontos, de egyedül nehéz ezeket megteremteni.
Most Húsvétkor volt egy kis szép ruha, volt egy kis tojáskeresés, volt nagy közös strandolás az unokatesókkal, volt sok csoki. Jövőre még jobb lesz.
Annyira vágynék egy szép igazi Anyák napjára. De ezt már mégsem szeretném én megszervezni magamnak.
Szeretem őket nagyon, bárcsak a legjobbat adhatnám nekik mindig!
Szombaton még délelőtt színházban voltam Dorkával és barátnőjével Lorával, az Ő szülinapi ajándéka volt ez a közös program. Előtte napokban már elég nagy volt itthon a feszültség Robival, nem volt túl jó hangulatú az indulás sem. Az örökös probléma a kommunikáció, ami igazán úgy tűnik csak engem zavar ismét terítékre került, és persze most sem jutottunk egy cseppet sem előbbre. Nagyon mást gondolunk ezekről a dolgokról, és mindinkább nőnek a gyerekek ez a különbözőség rajtuk is lecsapódik. Ebben sem értettünk egyet, de ez mégiscsak az én naplóm, úgyhogy az én oldalam írom le.
Dorka egyre többször beszél csúnyán az apukájával, bár az is igaz, hogy engem sem kímél. Elmondható sajnos, hogy összességében jelenleg nincs harmóni a családban, vannak jobb napok, órák, de inkább a feszültség, az idegeskedés, a vita, a veszekedés, a marakodás vannak most porondon. És nekem ez nem jó, szerintem a gyerekeknek sem, mindannyian benne vagyunk, hogy ez így alakult, amiben viszont nem értünk egyet, az a helyzetnek a kezelése. Vagyis nem kezelése. Robi ugyanis azt gondolja, minden jó úgy ahogy van, minden ok, és igazán nem is érti mi a bajom, én pedig nagyon rosszul érzem így magam szinte minden szerepemben és azt szeretném, hogy közös erővel dolgozzunk a változtatáson. No de mégis hogyan, ha épp a másik fél a kerékkötő? Szóval most ezt eléggé borúsan látom.
És most, hogy a Húsvétot ismét Sopronban töltöttünk látom még inkább, hogy honnan és miből jön ez a működése, de a passzivitást akkor sem tudom elfogadni.
Én szeretném ha az Ünnepek valódi Ünnepek lennének. Szeretném, ha együtt lenne a család, de szépen terített asztalnál, szép ruhában, megadva a módját annak, hogy ez a pár nap, más, mint az év többi napja. Én szeretném, ha a gyerekeim megélnék az ajándék, az együttlét, a meglepetés csodáját, és amit még inkább szeretnék, és ami leginkább kudarcra ítélt a mostani meglátásom szerint, hogy ezt ne csak én akarjam, hanem legyen ebben társam.
Úgy gondolom pár évünk van még, amíg a csoda alakításában, megélésében mi lehetünk a "csodatévők", aztán úgyis lehull a lepel, és tudni fogják, hogy a Húsvéti Nyúl nem tojik Kinder tojást, hogy a Télapónak van jó sok helyettese, de addig is olyan jó látni az örömüket.
A családjainkban nem volt meg ez a fajta ünnepi várakozás, ez a fajta ünneplés. Nekünk kellene ezt kialakítani. Nem voltak tovább görgethető hagyományok, az alapköveit ennek mi tesszük le. Én eljutottam oda, hogy nekem ez fontos, de egyedül nehéz ezeket megteremteni.
Most Húsvétkor volt egy kis szép ruha, volt egy kis tojáskeresés, volt nagy közös strandolás az unokatesókkal, volt sok csoki. Jövőre még jobb lesz.
Annyira vágynék egy szép igazi Anyák napjára. De ezt már mégsem szeretném én megszervezni magamnak.
Szeretem őket nagyon, bárcsak a legjobbat adhatnám nekik mindig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése