Telnek...

...a napok és a hetek, én pedig nem jutok el odáig, hogy írjak pár sort arról, hogy mi is van velünk. Az elmúlt két hónapban nem volt olyan napunk, hogy valaki ne lett volna beteg a családban, most én vagyok ismét soron. Úgy, hogy közben eléggé csapkodnak a fejem fölött a hullámok, iskola, munka, gyerekek…Ennek köszönhetően kb három naponta kiborulok, vágyom a saját életemre, amiben én is fontos vagyok, de nem úgy, mint egy élelmezésvezető, vagy koordinátor, vagy takarítónő, hanem úgy Én. Nos, lehet, hogy ilyen már soha nem lesz, vagy mire igen, addigra persze a hamut is mamunak mondom, és az a saját élet, ami majd akkor lesz, az már majd nem is lesz olyan vonzó, és tutira visszavágyom ebbe a pelenkázós kiborulós életbe…és így tovább. Jó persze panaszkodni és kiírni magamból mindezt, de azért a bizonytalanságaim, a kiakadásaim leírásának sem ez a fő célja. Azt szeretném, hogy amikor a gyerekeim felnőnek, és elolvassák hogyan is zajlott az életük, mikor ők kicsik voltak, kapjanak egy őszinte, tiszta képet. Ez a kép nekem főként arról szól, hogy mennyire, de mennyire szeretem őket, és e mellett még arról, hogy mégis milyen nehéz számomra megtalálni az egyensúlyt és a harmóniát. Hogy mennyire nehéz úgy lefeküdni, hogy tördelem a kezem, hogy igyekeztem, de mégsem úgy sült el pár dolog…
Szeretném őket beavatni, szeretném, ha ők úgy döntenek egyszer, hogy családjuk lesz, tudják, lássák, emlékezzenek, hogy bizonyos feladatok nehezek, embert próbálóak. Abban bízom csak, hogy az a határtalan szeretet, amit irántuk érzek, az átmegy minden veszekedés falán, hogy a bizalom amit egymás iránt táplálunk, az legyőzi a rossz hangulatokat.
Főként Dorkával nehéz számomra mostanában lelkileg. Rendkívül érzékeny és kritikus korszakát éli. Kifejezetten éleslátó, és az igazságérzete páratlan. Büszke vagyok rá, hogy ilyen, ugyanakkor nagyon fárasztó ez a tükör magam előtt. Érdekes még számomra az, hogy az én lázadó lányom, aki visszabeszél, ajtót csapkod, felesel, kiakad, az az óvodában egy kimondottan alkalmazkodó kislány.
Ma pl. kifestettem a körmét, mert úgy gondoltam, bár ugyan már meggyógyult, de még itthon maradhat. Azonban egész délután annyira,de annyira hisztis volt, az esti mesénél a három megbeszélt mese után pedig alkudozni kezdett, hogy azt mondtam neki elegem van. Nézze meg a mesét, de akkor holnap ovi, mert nekem elegem van ezekből a körökből. Azt mondta ok, majd este gyorsan le kellett mosnom a lakkot, hogy mit szólnak az oviban.
Hatalmas szeretetigénye van, de néha olyan módon nyílvánul meg, hogy – szégyenlem, de így van – alig bírom elviselni. Leginkább a színházi nagyjelenetei akasztanak ki. Ma pl. zokogva vonult be a wcbe, mert az apja a szavába vágott, zokogta, hogy neki ebből elege van, nem bírja tovább, miért nem érti meg őt senki! Jobb esetben, hallgatom és ennyi, néha kínomban röhögök, de most alig bírtam hallgatni. Felnőtt színpadias szöveg egy ötéves szájából. No most erre mit mondjak.
Nem tudom Nimród milyen lesz majd ennyi idősen, de ha majd még fiúként csinálja ezt az külön vicces lesz. Bár azt is észrevettem magamon, hogy mindazok a dolgok, legalábbis azokból néhány, ami Dorkánál kiakasztott, már nem zavar annyira Nimródnál. Pl. nem sürgetem feleslegesen, míg Dorkánál emlékszem teljesen kiakasztottak a bölcsibe menések és a hazajövések. Vagy, pl. a cumi egyáltalán nem zavar, és azon sem gondolkozom mi lesz a szobatisztasággal. Tudom, hogy mindezek meglesznek, ha itt lesz az idejük.
Öröm, hogy Nimród nagyon szereti a bölcsit, szívesen, jókedvűen van ott. Most már Robi is megismerkedett decemberben az intézménnyel, így már ő is viheti, hozhatja, ha úgy adódik.
Még mindig nagy kedvencek az autók, folyton azokat emlegeti, kukásautó, betonkeverő
Istenien táncol, úgy nyomja a legényest, hogy öröm nézni. Keresztapja reméli, hogy Gergővel együtt meglesz az utánpótlás a vőfélyeskedésre. A zenét is nagyon bírja, arra meg, hogy mennyi verset tud emlékezetből mindig akkor csodálkozok rá, amikor elkezdek neki olvasni, és kiegészíti a sorokat. Nagyon apás, sokkal jobban, mint amennyire Dorka valaha is volt. Egyszerűen rajong az apjáért. Persze ez sem tartja vissza attól, hogy őt is ugyanúgy üsse verje rugdalja harapja, mint bármelyikőnket.
Ma pl. idejött hozzám, megütött valamiért, elindult, én meg utána suhintottam. Megfordult és próbált köpni egyet. Alig vártam, hogy kimenjen, nehogy elröhögjem magam. Persze tudom, szigorkodnom kellett volna, de olyan röhejes volt!
Szóval így élünk mostanság, zajlik az élet, telnek a napok, még másfél hónap és március, tavasz, hóvirág, barka, napsütés! Nagyon várom.

2014 Karácsony

December 23...Nem vagyok túl feldobott. Pezseg az energia a gyerekekben, belőlem pedig fogy. Ma hatalmas veszekedések, kiakadások, pörgések. Közben folyamatosan az érzés...nem lesz elég jó nekik, nem fognak örülni, nem fog sikerülni...próbáltam persze helyére tenni magamban ezeket, mantráztam, hogy ez rólam szól, az én gyerekkori elbaltázott (finoman fogalmazva) karácsonyaimról, hogy sokkal többet ér a meghitt jó hangulat, mint az ajándék meg a bejgli...mégsem sikerült megnyugodnom. Kitaláltam, hogy jövőre elutazunk legalább 23-án és hagyjuk ezt az őrületet. Jönnek velünk az ajándékok, és nem fog frusztrálni, hogy rendetlenség van, meg rohanás, meg stb... csak el ne felejtsem.
Nagyon rosszak számomra az esti bűntudat percei, és mindig jönnek. Csodásak a gyerekek, tényleg tündériek, de ekkora energiaszinttel nem megy, hogy jó fej legyek. Csak tudnám miből lehetne leadni. De keresem legalább.
Most sajna elkezdték egymást ütni is, jobban mondva betelt a pohár Dorkánál, és nem hagyja tovább Nimród verekedését, Sajna ez nem túl jó irány, bár megértem amit csinál, valahogy jó lenne őket jobb belátásra bírni.

Így kezdődött, folytatódott a karácsonyi őrület.

Aztán eljött a 23 estéje, Jézuskának álcáztuk magunkat és felkerült a fa, szép nyugiban feldíszítettük, csodaszép lett. Még épp időben, mert én lefeküdtem, Robi fennmaradt, Dorka pedig izgalmában felébredt és már a kész művet látta. Ezzel keltett másnap reggel
Örömködés, hurrá meg minden, bár én nem voltam túl jól, azért bírtam amit lehetett. Délután apával elmentek fényeket nézni, én egyre gyengültem, mire hazaértek anya szép ruhában, sminkben és a Jézuska is megérkezett. Még nagyobb örömködés, kaptak kisszéket, autópályás szőnyeget, lovaglós babát.
A karácsonyi vacsorára már nem telt az erőmből, az utolsó ajándék kicsomagolásával együtt belázasodtam, ami legalább 15 éve nem fordult elő velem, és innentől kissé máshogy alakult a tökéletes karácsony.
Én kidőltem, Robi szerencsére nagyon jól vitte a dolgokat. Vacsorára szendvics, esti mese és hasonlók.
A helyzet másnapra rosszabbodott, anyukák a lakótelepről gyógyleveseket küldtek, én még azért bedobtam a sütőbe a csirkét,hogy ne kelljen a családnak már harmadik nap is csak töltött káposztát enni.
Délutánra annyira rosszul voltam, hogy irány az ügyelet, de közben Dorka is kezdett lerobbanni. Ügyelet szerint vírus, hurutoldás, köhögéscsillapítás, de köszönhetően az állandóan köhögős gyerekeimnek az ilyesmi kezelésében profi vagyok.
Dorkához gyerekügyeletet hívtunk, de miután három óra múlva sem értek ki, benn meg ugye nincs orvos, mondták, mert címekre ment, lemondtam a rendelést, beadtam a lázcsillapítót, összebújtam Dorkával, és együtt dőltünk ki. Éjjel még volt egy kis lázcsillapítás, másnap közös hűtőfürdő, aztán, miután senki nem mondta az én családomból,hogy meglepne egy húslevessel, vagy egy látogatással, felkerekedtünk és elmentünk Sopronba.
Az úton hóvihar, csúszós utak, de valahogy odaértünk.
Ott is megjött a Jézuska, örömködés ismét, majd másnapra Nimród lett lázas. 30.án irány egy gyerekorvos, mert addigra Dorka újra rosszabbul lett, Nimród meg ugye lázas. Gyerekorvos tüdőröntgenre küldte Dorkát, hörgőgyulladás. Antibioszt kapott mindkettő. Nimród ekkor már napok óta semmit nem evett, antibiosznak köszönhetően meg hasmenése lett. No most már nem is ivott, telefon gyerekorvosnak- instrukció: hagyjuk abba az antibioszt, ha legalább fél litert nem iszik meg esélyes egy kórház másnap itattuk ezerrel, kórház megúszva.
Lassan javulgattunk, Nimród nem gyógyult, mire sógoromat is sikerült megfertőzni…
Hazafelé tesóm meghívott minket ebédre, és nagyon kedves és megható módon összetrombitálta a családot, és volt egy Karácsony 2.0. Mert ugye megvolt a lefoglalt házunk Tésen, csak mi nem tudtunk menni a többiekkel együtt ünnepelni. Kaja, örömködés, ajándékok, majd egy óra múlva pezsgő, hogy a Szilveszter sem maradjon ki.
Onnan aztán haza. Azóta már gyógyulóban, de még itthon, Robit kivéve, aki ma már dolgozott.
És, hogy mi is volt mindennek a hozadéka számomra egyszerűen jó és meghitt volt csak úgy együtt lenni, nem csinálni semmit,nem gondolkodni, csak lenni,lenni velük együtt.
Persze, ha megengedném magamnak ezt betegség nélkül is, akkor talán megúszhattam volna, de én nem engedem meg ezt magamnak. Remélem tanulok ebből.
Szóval idén ilyen ünnep jutott nekünk, betegeskedős, tv-nézős, együttalvós, semmittevős.
Nem bánom.