5. év

5 évvel ezelőtt már kész volt a rakott krumpli, és én már ettem is, nem vártam meg Robit. Nagyon meleg idő volt, aznapra voltam kiírva, de semmi klasszikus előjelet, no meg nem klasszikusat sem éreztem. Nem vártam, nem sürgettem Dorka jövetelét, nem gondolkodtam rajta milyen lesz, nem éreztem tehernek a hasamat, az állapotomat. Így visszaemlékezve valami olyasmi érzés ugrik be, ha így marad minden, mint most, az épp jó lesz. Persze tudtam, hogy a millió lehetőség között, ami ránk vár, ez nem szerepel.
…na szóval pihegtem a kanapén, vártam Robit haza, a lakás már félig kipakolva, én teljes nyugalomba, mikor hazajött. Kaja, aztán elmondta, hogy már minden lépcsőfordulóban megállítják, hogy no, mi lesz már, van-e már baba..blablabla.... Nevettünk csak rajta.
Aztán én pisilni mentem, és észrevettem, hogy elfolyt a magzatvizem. Ezzel együtt nagy nyugalom, és furcsa mód, egy nagy izgalom szállt meg egyben. Fura ez, mert az izgalom a várakozásnak szólt, nem volt benne semmi félelem. Inkább az a jófajta bizsergés, mint amikor az ember lánya randevúra megy…hogy fog sikerülni, megcsókol-e, béna leszek, ő lesz béna? eljön biztosan? tényleg mára beszéltük meg?...és közben a kanyar a gyomorban. De nem az a fogorvosravárós kanyar…nem. Az a bizsergetős, libabőrös, finoman torokszorítós, minden sejtemmel mosolygós, soha el nem felejthetős, most is érzem, de jóóóó.
Leendő apuka azonnal felpattant a hír hallatán, elpirult, elsápadt, hívtuk a megbeszélt sofőröket, senki, akkor taxi, de addig is bíztatásomra egy zuhany és egy borotválkozás, ugye mégse így jöjjön az első randira a lányával.
Sima út a kórházba, Betty már várt. Egy kis vizsgálat, egy kis pihenés, egy kis fájdalom, ami kb fél 9kor kezdődött.
És történ minden, úgy ahogy kellett, én egy film főszereplőjének éreztem magam, és már nyoma sem volt bennem az elmúlt sok-sok év szorongásának, ami a szüléstől való félelem miatt növekedett bennem.
Robi mellettem volt, Betty szintén, aztán jött Burik doki is, majd hajnal 1 óra 20kor kibújt Dorka. Csodás volt. Aztán elmosódott egy kicsit a világ, sürögtek-forogtak az orvosok, én ájulás és éber állapot határán lesetem az ajtót, ahonnan Dorka apukája ölében a kislányunkkal figyelt aggódva. Mindenkin sietséget és aggodalmat láttam, én ájulni készültem, nem tudtam, hogy ez nincs így rendben, ezt csak utólag mondták el.
Utána nagyon gyenge, tehetetlen és boldog voltam.
És azóta is, amikor egy-egy nagy veszekedés után vagyunk Dorkával, vagy épp egy nehéz nap végén, vagy, ha igazán mérges vagyok, felidézem ezt az érzést is magamban.
Amikor elsőnek megláttam, amikor először etettem a tejemmel a szülőágyon, amikor nem tudtam róla levenni a szemem, és egyáltalán nem érdekelt, mit csinálnak velem az orvosok, csak láthassam.
Rengeteget kaptam azzal, hogy létezik. Olyan ajándék ez, amit nem tudok eléggé megköszönni a Sorsnak. Az, hogy ő van, az életem legjobb dolga. Szeretem!