No, igen, az előző bejegyzés címéből persze lehetne arra
is következtetni, hogy a menekülésem folytattam, és immáron nem csak a
könyvtárig jutottam, de erről szó sincs.:)
Az jutott most eszembe, hogy miért is kezdtem naplót írni. Pont azért, amiért a gyerekekről már ezres nagyságrendű a fényképek száma. Valamiért nagyon fontos nekem, hogy megőrizzek pillanatokat, napokat, mozdulatokat, történéseket, érzéseket, hangulatokat, és erre ezt találtam a legjobb módszernek. Valamiért az a félelmem, hogy elfelejtem mindezeket, és, hogy ér majd valami, mielőtt a gyerekek felnőnek, és mielőtt kb 200 éves lennék, és én is feledésbe merülök. Elfelejtődik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, hogy milyen szép és nehéz napjaink vannak együtt, hogy minden, de minden rossz ellenére ők ketten a legcsodásabb dolog, ami velem történt.
Persze sokszor arra használom az írást, hogy leeresszem a fáradt gőzt, de ezzel sincs semmi baj. Akkor, amikor azokat a bejegyzéseket teszem, az jár a fejemben, hogy ezt is szeretném átadni nekik. Szeretném, ha tudnák, vannak napok, amikor így éreztem, és ha majd ők is szülők lesznek megértenék, hogy az érzések vannak, nincs szükség azokat a normalitás skáláján minősíteni. Azt szeretném, hogy ezt tőlem is tudják, ne csak abból amit elmesélek majd, hanem a megírt történetekből is, amelynek ők is részesei.
Fontos számomra, hogy adjak nekik valami útmutatást erre vonatkozólag, aztán majd kezdenek vele amit akarnak persze:)
No, igen, az előző bejegyzés címéből persze lehetne arra is következtetni, hogy a menekülésem folytattam, és immáron nem csak a könyvtárig jutottam, de erről szó sincs.:)
Az jutott most eszembe, hogy miért is kezdtem naplót írni. Pont azért, amiért a gyerekekről már ezres nagyságrendű a fényképek száma. Valamiért nagyon fontos nekem, hogy megőrizzek pillanatokat, napokat, mozdulatokat, történéseket, érzéseket, hangulatokat, és erre ezt találtam a legjobb módszernek. Valamiért az a félelmem, hogy elfelejtem mindezeket, és, hogy ér majd valami, mielőtt a gyerekek felnőnek, és mielőtt kb 200 éves lennék, és én is feledésbe merülök. Elfelejtődik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, hogy milyen szép és nehéz napjaink vannak együtt, hogy minden, de minden rossz ellenére ők ketten a legcsodásabb dolog, ami velem történt.
Persze sokszor arra használom az írást, hogy leeresszem a fáradt gőzt, de ezzel sincs semmi baj. Akkor, amikor azokat a bejegyzéseket teszem, az jár a fejemben, hogy ezt is szeretném átadni nekik. Szeretném, ha tudnák, vannak napok, amikor így éreztem, és ha majd ők is szülők lesznek megértenék, hogy az érzések vannak, nincs szükség azokat a normalitás skáláján minősíteni. Azt szeretném, hogy ezt tőlem is tudják, ne csak abból amit elmesélek majd, hanem a megírt történetekből is, amelynek ők is részesei.
Fontos számomra, hogy adjak nekik valami útmutatást erre vonatkozólag, aztán majd kezdenek vele amit akarnak persze:)
Ha teljesen őszinte vagyok van ebben egy kis önzőség is, azt is szeretném, ha látnák, hogy sok nehézséget oldottunk meg együtt az apjukkal, sokat gondolkodtam, örlődtem azért, hogy nekik a legjobb legyen.
Tudom most már jól, ha máskor nem, akkor mikor az ember szülővé válik, egy új szemüveget is kap, amin keresztül a saját szüleit látja. Született kritikus vagyok, és sajnos a szemüvegem a legtöbbször éles, és nem mindig kíméletes. Ez leginkább tizenéves koromban volt így. Emlékszem szegény anyám szenvedéseire, amikor elkezdtem őt kritizálni, javítgatni, nem törődve azzal, hogy mások is hallják esetleg a kijavított szavakat, mondatokat.
Ő nagyon fiatal volt akkor, és bizony nem tudta ebben a helyzetben a dolog pozitív oldalát nézni, úgy, mint lám lám milyen okos a lányom, én neveltem, én is benne vagyok...stb. Most már tudom, hatalmas lelki erő kellett volna ehhez, látom, ahogy Fannikám is serdülő, hogy milyen nehéz ez a feladat, és látom bizony Dorkámon, akinek 4,5 évesen ha lehet, még nálamnál is nagyobb a kritikai érzéke.
Szóval a szemüveg...szeretném, ha ebbe a folyamatba már bepillantást kaphatnának az előtt, hogy gyerekük születik.
Persze azt is látom az unokatesókon, hogy micsoda élmény a közös történések felidézése egy-egy kép alapján. Látom, hogy ragyog az arcuk, mikor ezekről beszélgetünk (merre jártunk együtt, mit csináltunk, milyen szokásaik voltak, milyen tündériek voltak...stb)pedig már milliószor hallották a történeteket.
Azt is látom az ő példájukon, hogy bizony az első gyermekről van a legtöbb kép, a legtöbb emlék, a legtöbb történet. Előre bocsánat Nimród, hogy kettőtök mellett bizony kevesebb időm és energiám jut arra, hogy írjak
Folytatódott a bejegyzem az elmúlt hónap vicces és megható történeteivel, de a Babaszoba ismét tréfát űzött velem, teszem hozzá nem először. A fentiek azért maradtak meg, mert ennyit mentettem közben, ami elszállt majd pótolom valamikor, most nincs már időm, is elég dühös is lettem,...Pedig írtam már nekik e miatt, persze válasz semmi.
Az jutott most eszembe, hogy miért is kezdtem naplót írni. Pont azért, amiért a gyerekekről már ezres nagyságrendű a fényképek száma. Valamiért nagyon fontos nekem, hogy megőrizzek pillanatokat, napokat, mozdulatokat, történéseket, érzéseket, hangulatokat, és erre ezt találtam a legjobb módszernek. Valamiért az a félelmem, hogy elfelejtem mindezeket, és, hogy ér majd valami, mielőtt a gyerekek felnőnek, és mielőtt kb 200 éves lennék, és én is feledésbe merülök. Elfelejtődik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, hogy milyen szép és nehéz napjaink vannak együtt, hogy minden, de minden rossz ellenére ők ketten a legcsodásabb dolog, ami velem történt.
Persze sokszor arra használom az írást, hogy leeresszem a fáradt gőzt, de ezzel sincs semmi baj. Akkor, amikor azokat a bejegyzéseket teszem, az jár a fejemben, hogy ezt is szeretném átadni nekik. Szeretném, ha tudnák, vannak napok, amikor így éreztem, és ha majd ők is szülők lesznek megértenék, hogy az érzések vannak, nincs szükség azokat a normalitás skáláján minősíteni. Azt szeretném, hogy ezt tőlem is tudják, ne csak abból amit elmesélek majd, hanem a megírt történetekből is, amelynek ők is részesei.
Fontos számomra, hogy adjak nekik valami útmutatást erre vonatkozólag, aztán majd kezdenek vele amit akarnak persze:)
No, igen, az előző bejegyzés címéből persze lehetne arra is következtetni, hogy a menekülésem folytattam, és immáron nem csak a könyvtárig jutottam, de erről szó sincs.:)
Az jutott most eszembe, hogy miért is kezdtem naplót írni. Pont azért, amiért a gyerekekről már ezres nagyságrendű a fényképek száma. Valamiért nagyon fontos nekem, hogy megőrizzek pillanatokat, napokat, mozdulatokat, történéseket, érzéseket, hangulatokat, és erre ezt találtam a legjobb módszernek. Valamiért az a félelmem, hogy elfelejtem mindezeket, és, hogy ér majd valami, mielőtt a gyerekek felnőnek, és mielőtt kb 200 éves lennék, és én is feledésbe merülök. Elfelejtődik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, hogy milyen szép és nehéz napjaink vannak együtt, hogy minden, de minden rossz ellenére ők ketten a legcsodásabb dolog, ami velem történt.
Persze sokszor arra használom az írást, hogy leeresszem a fáradt gőzt, de ezzel sincs semmi baj. Akkor, amikor azokat a bejegyzéseket teszem, az jár a fejemben, hogy ezt is szeretném átadni nekik. Szeretném, ha tudnák, vannak napok, amikor így éreztem, és ha majd ők is szülők lesznek megértenék, hogy az érzések vannak, nincs szükség azokat a normalitás skáláján minősíteni. Azt szeretném, hogy ezt tőlem is tudják, ne csak abból amit elmesélek majd, hanem a megírt történetekből is, amelynek ők is részesei.
Fontos számomra, hogy adjak nekik valami útmutatást erre vonatkozólag, aztán majd kezdenek vele amit akarnak persze:)
Ha teljesen őszinte vagyok van ebben egy kis önzőség is, azt is szeretném, ha látnák, hogy sok nehézséget oldottunk meg együtt az apjukkal, sokat gondolkodtam, örlődtem azért, hogy nekik a legjobb legyen.
Tudom most már jól, ha máskor nem, akkor mikor az ember szülővé válik, egy új szemüveget is kap, amin keresztül a saját szüleit látja. Született kritikus vagyok, és sajnos a szemüvegem a legtöbbször éles, és nem mindig kíméletes. Ez leginkább tizenéves koromban volt így. Emlékszem szegény anyám szenvedéseire, amikor elkezdtem őt kritizálni, javítgatni, nem törődve azzal, hogy mások is hallják esetleg a kijavított szavakat, mondatokat.
Ő nagyon fiatal volt akkor, és bizony nem tudta ebben a helyzetben a dolog pozitív oldalát nézni, úgy, mint lám lám milyen okos a lányom, én neveltem, én is benne vagyok...stb. Most már tudom, hatalmas lelki erő kellett volna ehhez, látom, ahogy Fannikám is serdülő, hogy milyen nehéz ez a feladat, és látom bizony Dorkámon, akinek 4,5 évesen ha lehet, még nálamnál is nagyobb a kritikai érzéke.
Szóval a szemüveg...szeretném, ha ebbe a folyamatba már bepillantást kaphatnának az előtt, hogy gyerekük születik.
Persze azt is látom az unokatesókon, hogy micsoda élmény a közös történések felidézése egy-egy kép alapján. Látom, hogy ragyog az arcuk, mikor ezekről beszélgetünk (merre jártunk együtt, mit csináltunk, milyen szokásaik voltak, milyen tündériek voltak...stb)pedig már milliószor hallották a történeteket.
Azt is látom az ő példájukon, hogy bizony az első gyermekről van a legtöbb kép, a legtöbb emlék, a legtöbb történet. Előre bocsánat Nimród, hogy kettőtök mellett bizony kevesebb időm és energiám jut arra, hogy írjak
Folytatódott a bejegyzem az elmúlt hónap vicces és megható történeteivel, de a Babaszoba ismét tréfát űzött velem, teszem hozzá nem először. A fentiek azért maradtak meg, mert ennyit mentettem közben, ami elszállt majd pótolom valamikor, most nincs már időm, is elég dühös is lettem,...Pedig írtam már nekik e miatt, persze válasz semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése