Ébredések...

Vannak azok a jópofa reklámok, amikben apu, anyu ágyban, közéjük bújnak a tündéri fürtöshajú gyerekek, szinte a képenyőn át érzed a babaillatot, és ha még nincs gyereked, de mér benne vagy a korban, hogy aktuális, akkor tutira gyereket akarsz nagyon, nagyon nagyon.

Mondom, ha még nincs gyereked…ha van, akkor kicsit más a helyzet. Legalábbis nálam. Akkor azok a kávézós, teraszonülős, fürdőköppenybenreggelizős reklámok varázsolnak el, ahol a kávéillat szivárog át.
És, hogy milyen a valóság nálunk? Nos…
Kezdjük ott, hogy hétköznap van, itthon mindkét gyerek egész nap, azaz nem készülődünk az óvodába. Ez most a „b” változat, talán majd egyszer az óvodábamenőst is leírom, de most épp nem aktuális.
A reggel nálunk az előző esti előkészületekkel kezdődik. Gondos anya kirakja a gyereke ruháit a konvektorra, hogy finom meleg legyen, amikor felébrednek, és, hogy ne akkor kelljen neki keresgélni, amikor reggel még zombi üzemmódban nyomja. Az éjszaka aztán változatosan telik, a legjobb verzióban csak az egyik gyerek fel, max kétszer, és hamar visszaalszik.
Aztán jön a reggel…kérdés, hogy honnantól számít ugye reggelnek. Kicsi felkel kb fél 5kor, rohamban tápszer melegítés következik, hogy ne kiabálja fel a nagyot, és nagyon ne menjen ki az álom a szeméből.
Miközben issza, egy kis simogatás, akkor felfedezem, hogy pisis a ruha. Átöltözés tokától bokáig, ügyesen, tápszerevés közben, a végére megvagyunk.
Szerencsésen visszaalszik, hurrá, ha ügyes vagyok nekem is sikerül. Végleges felkelés 7kor, én azért még bírnék aludni…
Közben apjuknak hatkor rezeg a telefonja a párnája alatt, próbálom ébreszteni, mert persze én kelek fel, nem ő, nagy nehezen felkel, addigra már én is. Előnyére legyen mondva lefőzi nekem a kávét, nagynak a teát, konvektoron vár, míg végleg felkelünk, hogy az is meleg legyen.
Szóval 7kor, még csippásan pelenkázás, hát persze, hogy a fiam totálisal telibe pisil…melltől térdig pisis a pizsamám. Mindegy, nem ugorhatok lecserélni, mert a gyerek egy szál kukiban fekszik előttem, úgyhogy befejezem a műveletet tocsogó pizsamában. (kávém még mindig a konvektoron, és nem érzem az illatát).
No itt kel fel a nagy, bújna, bújnék, de nem megy. Gyors ugrás a fürdőbe, pizsi le, köntös fel, nincs közte zuhanyozás…ez van.
Itt eljutok a kávéig, közben már a kicsi teljesen éber, leszedi a kislámpa búráját, szétszed egy dvdvel teli dobozt, lerántja a kislámpát, mindezt próbálom megakadályozni, nem túl nagy sikerrel.
Nagy ügyesen felöltözik egyedül próbálja meginni a teáját, amit a kicsi folyamatosan tép ki a kezéből, mikor nem sikerül neki, pofoz, harap, tép…nagy üvült, süvölt, kiborul…én hasonlóképpen.
Aztán kicsi megáll egy kicsit az ágy mellett, édesen néz, tündér gondolom…na most ez olyan reklámos, de nézem, mégsem…látom az arcán a kakilokanya arckifejezést.
Szóval a kávé befejezése előtt még a kakiból is kimosdathatom.

Nálunk ez ilyen….az első fél óra.

ui: Ma hétvége van, ezért a fél5 ös ébredés után megszöktem a nappaliba, takaróval, kispárnával. Nyertem egy kis időt. Az itteni ébredés a következő: A nagy fél 8kor beáll a z arcomba, és üvölti: „Apa nem tudja, hogy úgy húzzuk fel a redőnyt, hogy húzom-engedem, mert te tudod és te mondtad és ő nem tudja, és azt mondta nem így keeeellll úúúúúúbrühühühühü….áááááá)

Azért beleszuszogni a nyakukba, na azt nagyon szeretek. Imádom azt a kicsit savanykás nedveskés, semmihez sem hasonló, hajas puszis babaszagot.:)

Az elmúlt hónap...miért is írok

No, igen, az előző bejegyzés címéből persze lehetne arra is következtetni, hogy a menekülésem folytattam, és immáron nem csak a könyvtárig jutottam, de erről szó sincs.:)
Az jutott most eszembe, hogy miért is kezdtem naplót írni. Pont azért, amiért a gyerekekről már ezres nagyságrendű a fényképek száma. Valamiért nagyon fontos nekem, hogy megőrizzek pillanatokat, napokat, mozdulatokat, történéseket, érzéseket, hangulatokat, és erre ezt találtam a legjobb módszernek. Valamiért az a félelmem, hogy elfelejtem mindezeket, és, hogy ér majd valami, mielőtt a gyerekek felnőnek, és mielőtt kb 200 éves lennék, és én is feledésbe merülök. Elfelejtődik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, hogy milyen szép és nehéz napjaink vannak együtt, hogy minden, de minden rossz ellenére ők ketten a legcsodásabb dolog, ami velem történt.
Persze sokszor arra használom az írást, hogy leeresszem a fáradt gőzt, de ezzel sincs semmi baj. Akkor, amikor azokat a bejegyzéseket teszem, az jár a fejemben, hogy ezt is szeretném átadni nekik. Szeretném, ha tudnák, vannak napok, amikor így éreztem, és ha majd ők is szülők lesznek megértenék, hogy az érzések vannak, nincs szükség azokat a normalitás skáláján minősíteni. Azt szeretném, hogy ezt tőlem is tudják, ne csak abból amit elmesélek majd, hanem a megírt történetekből is, amelynek ők is részesei.
Fontos számomra, hogy adjak nekik valami útmutatást erre vonatkozólag, aztán majd kezdenek vele amit akarnak persze:)

No, igen, az előző bejegyzés címéből persze lehetne arra is következtetni, hogy a menekülésem folytattam, és immáron nem csak a könyvtárig jutottam, de erről szó sincs.:)
Az jutott most eszembe, hogy miért is kezdtem naplót írni. Pont azért, amiért a gyerekekről már ezres nagyságrendű a fényképek száma. Valamiért nagyon fontos nekem, hogy megőrizzek pillanatokat, napokat, mozdulatokat, történéseket, érzéseket, hangulatokat, és erre ezt találtam a legjobb módszernek. Valamiért az a félelmem, hogy elfelejtem mindezeket, és, hogy ér majd valami, mielőtt a gyerekek felnőnek, és mielőtt kb 200 éves lennék, és én is feledésbe merülök. Elfelejtődik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, hogy milyen szép és nehéz napjaink vannak együtt, hogy minden, de minden rossz ellenére ők ketten a legcsodásabb dolog, ami velem történt.
Persze sokszor arra használom az írást, hogy leeresszem a fáradt gőzt, de ezzel sincs semmi baj. Akkor, amikor azokat a bejegyzéseket teszem, az jár a fejemben, hogy ezt is szeretném átadni nekik. Szeretném, ha tudnák, vannak napok, amikor így éreztem, és ha majd ők is szülők lesznek megértenék, hogy az érzések vannak, nincs szükség azokat a normalitás skáláján minősíteni. Azt szeretném, hogy ezt tőlem is tudják, ne csak abból amit elmesélek majd, hanem a megírt történetekből is, amelynek ők is részesei.
Fontos számomra, hogy adjak nekik valami útmutatást erre vonatkozólag, aztán majd kezdenek vele amit akarnak persze:)
Ha teljesen őszinte vagyok van ebben egy kis önzőség is, azt is szeretném, ha látnák, hogy sok nehézséget oldottunk meg együtt az apjukkal, sokat gondolkodtam, örlődtem azért, hogy nekik a legjobb legyen.
Tudom most már jól, ha máskor nem, akkor mikor az ember szülővé válik, egy új szemüveget is kap, amin keresztül a saját szüleit látja. Született kritikus vagyok, és sajnos a szemüvegem a legtöbbször éles, és nem mindig kíméletes. Ez leginkább tizenéves koromban volt így. Emlékszem szegény anyám szenvedéseire, amikor elkezdtem őt kritizálni, javítgatni, nem törődve azzal, hogy mások is hallják esetleg a kijavított szavakat, mondatokat.
Ő nagyon fiatal volt akkor, és bizony nem tudta ebben a helyzetben a dolog pozitív oldalát nézni, úgy, mint lám lám milyen okos a lányom, én neveltem, én is benne vagyok...stb. Most már tudom, hatalmas lelki erő kellett volna ehhez, látom, ahogy Fannikám is serdülő, hogy milyen nehéz ez a feladat, és látom bizony Dorkámon, akinek 4,5 évesen ha lehet, még nálamnál is nagyobb a kritikai érzéke.
Szóval a szemüveg...szeretném, ha ebbe a folyamatba már bepillantást kaphatnának az előtt, hogy gyerekük születik.
Persze azt is látom az unokatesókon, hogy micsoda élmény a közös történések felidézése egy-egy kép alapján. Látom, hogy ragyog az arcuk, mikor ezekről beszélgetünk (merre jártunk együtt, mit csináltunk, milyen szokásaik voltak, milyen tündériek voltak...stb)pedig már milliószor hallották a történeteket.
Azt is látom az ő példájukon, hogy bizony az első gyermekről van a legtöbb kép, a legtöbb emlék, a legtöbb történet. Előre bocsánat Nimród, hogy kettőtök mellett bizony kevesebb időm és energiám jut arra, hogy írjak

Folytatódott a bejegyzem az elmúlt hónap vicces és megható történeteivel, de a Babaszoba ismét tréfát űzött velem, teszem hozzá nem először. A fentiek azért maradtak meg, mert ennyit mentettem közben, ami elszállt majd pótolom valamikor, most nincs már időm, is elég dühös is lettem,...Pedig írtam már nekik e miatt, persze válasz semmi.