Drága Kislányom!
Igen, iKislányom, jól érted, bár gondolom, ha most hallanád ez ellen is tiltakoznál.
16 évvel ezelőtt, amikor már a privát kórházi szobában feküdtem, fizikailag igen gyengén, akkor még igazán nem gondoltam abba bele, hogy milyen út vár ránk. Az nem volt kérdés, hogy mennyire de mennyire boldoggá tettél azzal, hogy én lehetek az anyukád, de azt még nem tudtam, hogy ezek a mélyen belémégő emlékek milyen sokat segítenek majd 16 év múlva a mindennapok túléléséhez. Nem gondoltam, hogy mennyire nehéz lesz számomra egy kamasz terelgetése.
Az az igazság, hogy mindezidáig nem találkoztam ezzel a helyzettel, amiben most vagyunk, és valahogy volt egy olyan illúzióm, ha sok dolgot másképp csinálok, akkor az egyenlet eredménye is e szerint változik, azaz, ha valami olyasmit nyújtok, amiről azt gondolom kamaszként nekem jó lett volna, akkor az majd neked jó lesz.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne mindez. De itt nem egy egyismeretlenes egyenletről van szó, nem objektív a rendszer, te nem én vagyok, és ezzel nem számol a rendszer.
Valahogy van egy csoda abban, ahogy alakulsz a felnőtti életre, de talán elég nagy vagy már ahhoz, hogy bevalljam, sok bennem az aggodalom. Sokszor vagy nagyon kemény, leginkább velünk, de a környezeteddel is, és azt hiszem magaddal is, bár ennek nem adod egyértelmű jelét én azért látom. Nagyon nehéz, hogy ilyenkor nem érzem a felém irányuló szeretetedet, de az még sokkal nehezebb, hogy nem érzem, hogy szeretnéd azt az embert, aki nekem a legfontosabb, akinek köszönhetem, hogy anya lettem, önmagadat. Annyira szeretném, hogy meglásd magadban, hogy mennyire csodálatos vagy kívül, belül, hogy milyen értékeid vannak, hogy elhidd, nem kell csapkodnod, és hangosnak lenned azért, hogy figyeljenek rád, mert te önmagában egy értékes és fontos ember vagy. Úgy szeretném, ha láthatnád magad az én szememmel, ha érezhetnéd magad iránt azt a végtelen szeretetet amit én érzek irántad.
De, mint mondtam, ez nem egy matematikai egyenlet, de ha mégis sok-sok ismeretlenes, talán megoldhatatlan.
Úgy szeretnék veled több minőségi időt tölteni, együtt mászkálni, beszélgetni. Amikor ezek megtörténnek, azok számomra nagyon értékes pillanatok. Sajnos kevés van belőlük, és amikor fáradt vagyok, vagy épp sérülékenyebb, és kapom tőled a sajnos mindennapos bántásokat, akkor nekem is elfogy az erőm a kezdeményezéshez. És a tehetetlenség érzése még ebből a kevés erőből is elvisz egy jó nagy adaggal.
Csak abban bízhatom, hogy elmúlik ez a viharos időszak, kisimul a kapcsolatunk, de ez a bizalom néha nagyon halvány.
Tudod nagyon félek attól, hogy ahogy a kamasz-anya kapcsolatról is volt egy képem, ami most darabokban van, úgy a felnőtt-felnőtt kapcsolatunk sem olyan lesz, amiben mindketten jól érezzük magunkat. Talán az a nehéz, hogy fenntartsam azt a hitemet, hogy leszünk még mi igazán jóban.
Ami biztos, és megingathatatlan, hogy szeretlek, akármilyen páncélt növesztesz is magadra, és akkor is ostromolni foglak és nem hagylak magadra, ígérem kitartok, és nem engedem, hogy ez eltávolítson minket mindenkorra egymástól.
16 éve, hogy a testemből megszülettél, és elszakadtál tőlem fizikai értelemben. Most talán a felnőtti tudatod, lelked alakulásával átéljük újra ezt az elszakadást, de van az a szál, a lelkünkben, ami soha de soha nem szakadhat el. Életet adtam neked, én neked köszönhetem, hogy anyává váltam.
Ez erősít a nehéz napokban, és ez tart fenn a víz felett, ezen a viharos kamasz-óceánon.
Remélem, amikor majd felnőttként elolvasod ezeket a sorokat, majd együtt jót nevetünk az akkora megszépült emlékeinken.
Köszönöm, hogy vagy Mindenem!
