Persze a gyerekeknek írok, és a gyerekekről, de én is érzem, hogy mindez mennyire szorosan összefonódik már azzal, hogy mit élünk meg családként, mit élek, mit érzek én, és az milyen gondolatokat hoz bennem felszínre.
Amióta apu kórházban van, vagyis inkább amióta elsőnek kiengedték december 26.-án az életem egy érzelmi hullámvasút.
Többször elgyászoltam mikor nagyon rosszul volt, többször reménykedtem, mikor jobban volt, tehetetlennek éreztem magam, szomorú és elkeseredett voltan.
Decemberben, amikor kiengedték, nagyon nehéz helyzet volt számunkra. A kórházi tartózkodás során fizikailag és szellemileg is egy hatalmas hanyatlás történt, olyan terhet róva a családra, amire nem voltunk felkészülve. Ekkor testvérekként összefogtunk, mert az látszott már az elején, hogy anyu ezt nem akarja vállalni. Számomra ez egy megterhelő helyzetet hozott, anyu apu iránti tömény gyűlöletét éreztem, közben pedig láttam aput egy teljsesen kiszolgáltatott helyzetben. Az is nehéz számomra, és már akkor is az volt, hogy anyu velünk, gyerekeivel milyen gonoszul viselkedik, hogy minden amit apuért teszünk az részéről nem köszönetet, hanem ellenállást érdemel, ahol lehet és lehetett mindebe belekötött, ugyanakkor ragaszkodott apu teljes nyugdíjához, amit szinte mint egy fájdalomdíjat kezelt az elmúlt évekért.
Addig amíg apu, mikor jobban volt, és kapcsolatba tudtunk kerülni kifejezte a háláját és szeretetét, anytól sajnos csak ezt kaptuk. Ez még most is zajlik, erről nem tudok most többet írni, nagyon fájdalmas, és számomra sok ambivalenciát hordozó helyzet.
Apuval azonban - és remélem sok időnk lesz még erre - ajándék ez az időszak. Most először fejezi ki talán az érzéseit, a köszönetét, hogy mennyire fontosak vagyunk neki. Minden fizikai nehézség, és a kórházba visszakerülése során átélt tehetetlen szomorúság mellet, olyan sokat kapok most tőle, amiért én is hálás vagyok. Tudjuk, hogy lassan lejár az ideje, bár tévednének az orvosok. Azt is tudom, hogy nem lehet kitörölni 47 évet, amiben nem volt az apák fejedelme. Mégis, hogy átélhetem ezt hozzásegít a valódi megbocsátáshoz és elengedéshez. Őszintén azt érzem, hogy annyit adott, amennyit tudott, és abból, ahonnan érkezett, ennyi telt.
A gyerekek látják rajtam, hogy mennyire megvisel a helyzet, de nem bánom, hogy megtapasztalják, hogy ilyen érzések is léteznek. Nem akarok előttük titkolózni, megjátszani magam, a saját szintjükön megosztom velük a történéseket, és válaszolok a kérdéseikre.
Robi apukája a soporoni Papa is kórházban van szilveszter óta, Robinak nem olyan könnyű megosztani az ezzel kapcsolatos érzéseit.
Furcsa, hogy mindkét Papával ez egyszerre történik.
A kellemes események közt van, hogy a gyerekek most farsangoltak, Dorka magának készített egy egyiptomi istennő ruhát, Nimród leopárdot. Ez nem családi esemény, de izgatottan várom a képeket róla.
Dorka sajnos az iskolai játék során eltörte a kezét, most 4 hétig egy merevítőt kell hordania, utána kontroll.
Még tart a Korona járvány, én már kaptam egy oltást, Robi regisztrált, de a családunk nagy része elutasító az oltással kapcsolatban.
Nagy bizonytalanság, hogy folytatódik az élet, nem tudjuk. Szeretném a gyerekekkel együtt látni idén a tengert, remélem sikerül.
Most a lakás eladása az első, ha az sikerül a házkeresés, de nem tudom mennyi változást bírunk el egyszerre.
Ami biztos mindebben, hogy annyira szeretem őket, amit elmondani sem lehet. A mindeneim.
