Több hete már Bogácson vagyunk, és ez a vírus valóban felforgatta az életünket, de azt gondolom most pozitív értelemben. Megízleltük, hogy milyen vidéken élni, milyen kertes házban élni, milyen lelassulni, együtt lenni, egymásra másképp figyelni.
Megéreztük, hogy milyen órákat a levegőn tölteni, cicát gondozni, etetni, mindenféléket ültetni, aztán a kertből szedni a retket meg salátát, aztán frissen enni belőle.
Az is új élmény, ami eddig fel sem tűnt, hogy milyen a sok-sok óra közlekedés nélkül tölteni a napokat, hallgatni a madarakat.
Nem mondom, hogy feszültségektől mentes időszakot élünk, zártabb lett a család, kevesebb másokhoz a kapcsolódás, és ezt mindannyian érezzük. Van, hogy kevesebb a türelem egymáshoz, magunkhoz. Ahogy megy az idő előre ez bizony, van, hogy fogy. Aztán van egy jó nap, amikor töltekezünk a helyből, a napsütésből, egymásból.
Dorka határozottan kamaszodni kezdett, ez mind a lelki működéseiben, mind a testi alakulásában jól látszik.
Amikor megkérdezem tőle egy-egy nyugodt időszakban, hogy miért is gorombáskodik, harcol, igazán ő maga sem tudja a választ. Az a nehéz, hogy én is csak utólag gondolkodom, és utólag veszem elő a józan eszemet, mikor benne vagyok a helyzetben, van, hogy kiabálok és kiakadok. Utána jön a bűntudat, a bocsánatkérés, de ezekre az epizódokra nem vagyok büszke egyáltalán.
Ami szintén erős Dorkámban, az a szeretet, az odabújás, a kíváncsiság, a gondoskodás, a gondoskodni vágyás. Már a tekintetében látom, hogy aggódik, ha valamiért nem vagyok jól, ha fáj a fejem pl. minden egyéb dolgát elteszi, és igyekszik a kedvemben járni. Ekkor nagyon, de nagyon látszik rajta a nagy szíve, az odafordulása. Nagyon jó megfigyelője a helyzeteknek, az embereknek, és nagyon jól tud reagálni saját magára is, ha épp nem az összezavarodott tizenéves énje a domináns.
Jól fogalmazza meg az érzéseti, még ha ezek kordában tartása néha nehézséget okoz számára.
Nem tudom mennyire hiányzik neki az iskola, Ginussal naponta beszélnek, most találkoznak először március óta.
Nimród is élvezi a kertes házas létet, igazán talán mindannyian megfogalmaztuk, hogy így szeretnénk élni. Hogy hol, hogyan, miképp, hogy hogy lenne az életünk máshol, azt nem tudjuk.
Nimród ideje nagy részét bogarak befogásával és tanulmányozásával tölti. Én nagyon sajnálom a dongókat, bunkóbogarakat-ahogy ő hívja, de ő rettentően elmélyed ebben a maga számára kitalált feladatban.
Az iskolai dolgokat már nem szereti annyira, de erős benne a kötelességtudat. A betűket szépen megtanulta, számol nagyon ügyesen, és több mást nem is erőltetek, elengedtem a tanárnéni szerepemet.
Csodálatos látni őket nap, mint, nap, gondoskodni róluk, még úgy is, hogy ez egy fárasztó időtöltés. Most anyu lejött hozzánk, ez egy újratervezés a családi felállásban.
Valahogy azt érzem nem hiányoznak az emberek számomra. Talán azért, mert ott vannak az életemben a barátok, a szívemben lelkemben, csak épp nem találkozunk.
De az is igaz, hogy felfedeztem, milyen együtt lenni, csak úgy magunkban.
Robival töltött kettesbeni idők hiányoznak, de azt hiszem őt jobban feszítik most a jövőbeni gondolatok, feszült, sokkal inkább, mint én.
Nehéz váltani számomra, ezt a váltást, most a helyzet hozta, jó tapasztalat, hogy tudunk hozzá alkalmazkodni.
Megerősödött bennem, hogy mennyire szeretem a gyerekekimet, és, hogy mennyire szeretném nekik a legjobbat nyújtani. Most valami olyan van bennem alakulóban, ami talán mindannyiunknak a legjobb.
Drágáim, Dorka, Nimród, a mindeneim vagytok:)
