Még mindig Bogácson vagyunk, az országos rendelkezések változnak arról, hogy mit lehet, és mit nem. Az iskola megnyitásáról egyelőre annyi a hír, hogy június 2.-ig biztosan nem fog megnyitni. Hogy utána kinyitnak-e, fogalmam sincs, remélem, hogy nem. És abban is bízom, hogy nem gondolják majd mindezt nyáron bepótolni. De ugye erre nincs ráhatásunk, csak kivárunk.
Sikerült Pestet és vidéket hivatalosan megosztani, míg vidéken feloldották a kijárási korlátozások egy részét, Budapesten nem,mondván ott nagyon sok a fertőzött. Ezért Robi ideiglenesen bejelntkezett Bogácsra, ugyanis a korlátozás azt jelentette első körben, hogy budapesti nem mehet vidékre. Aztán ezt is módosították, de az a helyzet, hogy nehéz kiigazodni mi van most.
Én voltam egy napot otthon, a munkahelyemen aláírások miatt, hát elég elgondolkodtató volt ott lenni. Minden nagyon koszosnak, ridegnek tűnt, egy órát ültem maszkban a buszon a többi zombival együtt, hogy beérjek a város egyik végéből a másikba a munkahelyemre. Már az eddig szépnek látott lakótelepet sem láttam szépnek. Barátokkal találkoztam, ami nagyon jó volt.
Érzelmileg kissé hullámzunk mind a négyen, hol jobb, hol nehezebb napok vannak. Nyomasztó nekem az iskolai követelmény is, ami egyáltalán nem sok és keretet ad a napunknak.
A gyerekek hol jól eljátszanak, hol veszekednek, de sokkal inkább az együtt játszás a jellemző.
Lehet az is, hogy nekem ez a sokfelé megfelelés meg a bizonytalanság a nehéz.
A helyzeten kívül abban is elbizonytalanodtam, hol akarok élni, mit akarok csinálni, hogy és hol látnám szívesen a családunkat a jövőben.
Lehet, hogy nagy változás előtt állunk, és talán lesz valami pozitív tanulsága ennek a helyzetnek, remélem.
A gyerekek nagyon sokat játszanak kinn, sokat vannak a levegőn. Kicsit kevesebbet kirándulunk, mint lehetne, de hétköznapokon Robi sokat dolgozik.
Szép barnák vagyunk már a tavaszi napsütéstől. A kert is alakul, bár a fagyosszenteknek köszönhetően a palántáink mind elfagytak...
Ami biztos, hogy június 30.-ig itt leszünk, utána megyünk haza. Hogy aztán mi lesz, az a jövő titka...
Ami biztos még, hogy nagyon nagyon szeretem ezeket az elvetemült kölyköket, akik néha kiakasztanak, de úgy tudnak ölelni, bujcizni, röhögni, hogy az elmondhatatlan:)
