Valamiért azt hittem már túl vagyunk ezen, megússzuk, hiszen Nimród valahogy sokkal jobban viselte a betegeskedést, nála jobban visszafordíthatóak voltak a lerobbanós állapotok, mint Dorkánál, de.... Az is az igazsághoz tartozik, hogy az ősszel jövő első kisebb betegségénél itthon maradtam vele. Ez szeptember végén volt, és úgy éreztem mind neki, mind nekem elfogyott az erő a továbbiakhoz, egyszerűen kell egy nagyobb levegővétel, hogy toljuk tovább a szekeret. Ez a hét nyugalomban telt, Nimród gyógyulgatott, sétáltunk, beszélgettünk, együtt voltunk. Dorka kissé nehezen viselte, hogy neki ugyanakkor suliba kell menni, de csak megugrotta valahogy ezt az akadályt is. Hónap végére esett, hogy úgy határozott, hogy ez a torna dolog mégsem való neki. Akkorra tevődött a csapatok alakulása, a továbblépés komolyabb átgondolása. Beszéltem az edzővel, és elmondtam neki, hogy én elengedtem ezt a dolgot, Dorkának azt mondtam egy próbahónap után átgondolhatja, és én elfogadom amit ő akar. Járjon tornára, de mivel csapatok alakulnak az őszi szezonra, akkor ne legyen benne a csapatban, mert ez túl nagy teher nekem is, hiszen másik négy gyereknek és családnak kell színt vallani, ha útközben lép vissza. Ebben maradtunk, és ahogy én elengedtem, Dorka úgy kezdett mégis ragaszkodni. Elsőként azt hittem újra fellángolás, de azóta is tartja magát ehhez, akar járni, bár vannak fáradtabb napok, elkötelezett.
Szóval a betegségeknél tartottunk.Két hete hétvégén Robi a gyerekekkel Sopronban volt, én pedig osztálytalálkozón. Nimród a szuper fűtésnek köszönhetően jól megfázott Sopronban, szerdáig húzta, aztán jött az éjszakai köhögés, nálam meg a táppénz, és az éjszakai ébrenlét.
Az osztálytalálkozómon különös volt, hogy mennyi családban van valami nehézség, hiperaktív, diszes gyerekek, befordulós apuka, vetélés 30 hetesen, gyerektelenség, altatók...szóval szerencsés vagyok. Az is egy nagy tanulság volt, hogy mennyire nem determinálnak a gimnáziumi évek. Lehet persze, hogy én olyan időszakban jártam gimibe (érettésgi 1992) amitől számítva a világ rengeteget változott, mindenesetre az a tudás, az az "okosság", amit akkor én csodáltam, nem befolyásolja, hogy valaki boldogan vagy boldogtalanul éli majd le az életét. Én akkor erről teljesen mást gondoltam.
No, de vissza, Nimród meggyógyut, elérkezett az október 20, hogy Gergőkém beváltsa a ballagási ajándékát, és elmenjenek Robival, és az időközben hozzájuk csatlakozó Csabival Londonba. Anyu megérkezett segítségnek, de az nem volt egyértelmű nekem, hogy ő mennyire megfázott, így bacikat keverve másnap már a Nimród is köhögött, tegnap éjjel ismét nem aludtam, és holnap a Londonból hazaérkező Robi viszi orvoshoz.
Szóval így telnek az ősz napjai.
Dorkának volt pár nagyon nyugodalmas és szeretetteli napja, nagyon élvezem. Jó volt érezni az együttműködést, megtapasztalni, hogy milyen, ha az embernek van egy aranyos kislánya. Aztán Nimróddal való itthonmaradás kihozta Dorkámból a féltékeny kiskamaszt, és úgy is maradt.
Nagyon ambivalens vele lenni, mert tapintható, hogy mennyire vágyik a szeretetre, közben pedig olyan stílusban kommunikál, hogy számomra nehéz kimutatni felé a szeretetemet. Pedig annyira szeretem, hogy azt elmondani nem lehet, de mégis gyakori, hogy nem találjuk a kapcsolódást.
Most, hogy anyu itt volt még inkább nehéz volt, ezt én is nehezen viseltem. Rég volt már ilyen, hogy úgy vagyunk együtt sokat, hogy én nem dolgozom, hanem itthon vagyunk, de ez ugye három napos ünnep volt.
Nimród nagyon élénk lett mostanában, és míg Dorka csendesen ellenáll és durcás, addig Nimród nyíltan szegül ellen, és kijelenti, hogy ezt vagy azt épp nem teszi, és pont. Kiborul, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, és nagyon érzékeny minden számára bántó helyzetre. Sokszor kiderül, hogy a reakcióinak más van a hátterében.
Anyu ezt nehezen viseli, szerinte a gyerekek manipulálnak engem.
Igyekeztem nagyon, de nem volt élvezetes az együttlétünk így. Én hulla fáradt lettem, állandón azt éreztem pakolnom, takarítanom kell, a gyerekek persze szétfelé pakoltak inkább, szóval jó kis hétvége volt.
A tegnapi ének verseny, amiben táncoltak, énekeltek spontán, az viszont nagyon jól sikerült, sokat nevettünk.
Dorkának nagyon szép a hangja, jó a mozgása, Nimród pedig olyan táncot produkált, hogy szakadtunk a nevetéstől.
Holnap jönnek a soproni mamáék vigyázni a gyerekekre. Nem tudok most táppénzre menni, és anyósom nem akart jönni, hivatkozva a papa állapotára, aki sajnos nagyon feledékeny, zavart mostanában.
Értem én, hogy neki nem annyira komfortos itt nálunk, hiszen 5kor kel, és nem tud cigizni, de azért, hogy még segíteni se akarjon jönni, az rosszul esett nekem. Anyu itt van 5 napja, neki is dolga van otthon már, mégsem kérhetem, hogy még egy hétig maradjon.
Gondolom sokkal jobb lenne, ha legalább egy kis vendég szobánk lenne, de egyelőre ez nem opció, majd a házunkban:)
Szóval így telnek az ősz napjaink, nem soká őszi szünet, nem mondom, hogy annyira várom, de ettől még eljön. Olyan jó lenne elutazni valahova, de ez most jó eséllyel nem lesz, Robinak dolgoznia kell, és a kocsi műszakiztatás, fényezés is sokba fog kerülni. Úgyhogy maradunk itthon.
Egy számomra nehéz hétvégén vagyunk túl lassan, Robi már nagyon hiányzik, és látva, hogy anyu hogy viselkedik a gyerekekkel, miket mond neki, felébredt bennem sok gyerekkori érzés. Ezeket helyre teszem majd, és addig is örülök, hogy milyen csodásak a gyerekeim, hogy mennyire jó, hogy vannak, hogy milyen szépek, okosak, elevenek, rosszalkodósak, és, hogy mennyire de mennyire szeretem őket, és, hogy mennyire de mennyire jó nekem:)))
