Idén is elérkezett a december, és ezzel együtt a Karácsony is. Nem a kedvencem, de komolyan dolgozom rajta, hogy ünnepi legyen a magam számára is, főként, mióta gyerekeim vannak. Ugyanakkor ez a nagy munka sokszor vezet oda, hogy épp gátjává válik a felhőtlen örömnek és nyugalomnak. Oda, hogy a végén azt érzem, hogy mártír vagyok, hogy ezek a büdös kölkök, akiért minden megteszünk, másra sem használnak minket, csak arra, hogy teljesen kiidegeljenek.
Ma bizony estére már potyogtak a könnyeim a mosogatóba, mert kiborultam a folyamatos üvöltésüktől, rohangálásuktól. Hol veszekednek, és azért zeng a ház, hol együtt rosszalkodnak, és azért. Nimród is rettenetesen szemtelen lett az utóbbi időben. Elsőként arra gondoltunk, hogy a cumi hiánya jelentkezik nála ilyen furcsa formában, de elég sok idő eltelt már azóta, hogy normalizálódjon a helyzet, de mégsem ez történt.
Tegnap vacsorázni voltunk Józsival és családtagjaival. Kifejezetten gyerekbarát helyet választottunk, volt játszó rész, mégsem volt szinte egy nyugodt percünk sem. De nem azért, mert velünk akartak volna játszani. Rohangálás, hangoskodás, céltalan rombolás ami ment, hiszti, akaratoskodás. Rossz érzés volt ezzel szembesülni, és megtapasztalni ismét, hogy nekünk így négyesben jobb a négy fal között, így legalább csak mi készülünk ki. Tudom több ilyen helyre kellene járni, annál inkább megtanulnák, hogy viselkedjenek, de én nem vagyok hajlandó stresszelni ezzel magamat és az egész családot. Elegem van abból, hogy mindig minden helyzetben csak róluk szóljon minden.
Szóval mára, Karácsony előtt két nappal vagyunk, én itt tartok. Van két napom, vagy inkább másfél a hangolódásra, egy megsütésre váró bejglitészta a hűtőben, és a halászlé és töltött káposzta főzés.
Az a rossz, hogy azt éreztem, amikor mosogattam, és sírtam közben, hogy ez nem fajult volna idáig, ha ma több időt szánok rájuk. Ha hagyom a francba a sütisütést, és inkább játszok velük. Tudom, hagyni kellene a káposztát is, de nem hiszem, hogy menni fog. Max.. este csinálnám, de akkor meg már készülődik a Jézuska, fát hoz -ami még sehol-, ajándékokat hoz, amik még nincsenek becsomagolva, szóval este sem káposztázhatok, Majd meglátjuk.
Nem szeretem ezt az őrületet, és nem tudom, hogyan lehetne szép nyugodt ünnepünk. Azt is szeretném, hogy rend és egy kis tisztaság legyen körülöttünk, legyen finom étel, és süti, de, ha mindezt előállítom, akkor hulla vagyok.
Az is lehet, hogy az összes decemberi írásom pont ilyen, no majd visszanézem őket.
Amúgy persze van egy csomó jó dolog is. Dorka nagyon szép saját készítésű tárgyat hozott haza a suliból. Voltak hófehér karácsonyfadíszek, egy gyertya, amit ő mártott, egy kisbaba dióhéjban. Élvezi az iskolát, és mi is élvezzük amit ott kapunk. A legutóbbi pedagógiai műhelyen ismét alkothattunk, beszélgethettünk. Hallom, hogy ki mivel küzd az állami iskolában, és csak ismét megerősödök abban, hogy jól döntöttünk. Nehéz azonban, hogy Robi nehezen tudja hazahozni Dorkát a suliból, ilyenkor megy leginkább a határok feszegetése. És ugyanez a helyzet a reggelekkel, csak ott mindannyian kikészülünk.
Most szünet van, ez jó, csak tudnám akkor miért kelnek fel hatkor, amikor egyébként Dorkát suliidőben fél hétkor alig lehet kiszedni az ágyból...
No, inkább abbahagyom, mert ez a panaszkodás teljesen átszövi a mondandómat, de nagyon szerettem volna írni, most, hogy végre géphez jutottam.
Szóval hurrá Karácsony, meg boldog Újév, meg minden.
Azért én ezzel együtt imádom őket:)))
