40!!

Nem, nem hónap, nem is nap, ez bizony az éveim száma. Írhatnék most Nimród 19 hónapjáról, vagy épp Dorka 4 év 10 hónapjáról, de most inkább a saját 40 évemre gondolok. Igen, kissé önző módon mostanában leginkább ez jár a fejemben.
Már a születésnapom előtt is sokat gondoltam erre, bár az is igaz, hogy Fanni ballagására is nagyon készültem. Itt a neki szánt ajándékunk azért az én szülinapi ajándékom is, hiszen egy közös utazást kapott tőlünk Belgiumba, ahol közösen meglátogattuk Szilu barátnőméket.
No most csapongok egy kicsit…
Szóval, betöltöttem a 40. évem, sokkal boldogabb élmény ez számomra, mint a 30. volt. A 30. szülinapomon már nem lehetett ott Andi barátnőm, aki nagyon sokat jelentett nekem. Felköszöntöttek akkor is a barátaim, de nélküle nem volt az igazi. Nem volt párom sem, és nem tudtam, hogy lesz-e valaha olyan férfi az életemben, akivel boldog leszek, hogy lesz-e valaha gyerekem.
Nem tudtam elképzelni, hogy milyen, ha gyerekeim vannak, milyen velük az élet, de azt sem tudtam elképzelni, hogy ne legyen valaha gyerekem.
Rettegtem a szüléstől úgy, hogy még esély, illetve apuka-jelölt sem volt a láthatáron.
A 30. születésnapom előtt pár nappal köszöntöttek meg, és a napján egyedül gubbasztottam otthon…aztán jött Irén egy üveg pezsgővel, felsétáltunk a várba, és megittuk a pezsgőt. Jó volt.
Azért, mikor a 20. szülinapom volt, nem tudtam volna ezt elképzelni.

A hercegre aztán még másfél évet várni kellett, de csak megérkezett Aztán megérkezett Dorka is, majd Nimród is, szóval a 40. szülinapra reprodukció kipipálva…
Kerek a Világ, de én azért szorongok…most leginkább magammal van bajom, és gyarló módon főképp a külsőmmel. (Gondolom majd az 50.en, mikor ezt visszaolvasom teljesen hülyének gondolom majd magam…). Fáradt vagyok, ráncos, megviselt, az arcbőröm gyulladt, és ugyan lement pár kiló már a diétának köszönhetően, azért a méretem nem egyezik meg az éveim számával.
…nagyon fáradt vagyok.
Pedig tegnap érkeztünk meg a belga-holland utunkról Fannival, ami tényleg nagyon jól sikerült. Előtte sokat izgultam, hogy mi lesz Nimróddal, hogy bírja, én hogy bírom majd a hiányát, de ez hamar megoldódott. Nimródnak sokat jelentett, hogy apukája minden este elaltatta, minden reggel vele ébredt, és persze soproni Mama és Papa meg körülötte forgott egész nap.
Én pedig ismét tanultam magamról valamit, vagy talán csak megerősödött bennem valami, mégpedig az, hogy nem halok bele, ha nincsenek velem a gyerekek…sőt. És igen, nem leszek mártír, megengedem magamnak, hogy jól érezzem magam nélkülük.
Az elutazáskor még hiányzott a család, majd egyre kevésbé. Élveztem, hogy aludhatok, nem sokat, de legalább folyamatosan, hogy városokat nézhetek, hogy nem lesz taknyos a ruhám, hogy oda megyek, ahova szeretnék, hogy nincs házimunka, hogy nézelődhetek csak úgy…szóval minden percét élveztem a családom, a gyerekeim nélkül töltött időnek.
És nincs e miatt bűntudatom ez a legjobb.
Mindenki megkapja a kis belga csokiját, sörét, holland sajtját, hurrá, én pedig próbálok visszarázódni. Na, azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Elég volt egy folyamatosan nyekergő Nimród, egy nemtomhányszor felkelős éjszaka, hogy azt érezzem még sokkal, de sokkal erősebben, hogy szabadságra akarok mennnniiii. Egy évre, vagy kettőre.
Ambivalens egy érzés, nem cserélném el senkivel az életem, ugyanakkor szeretnék levegőt kapni, gyarló módon szeretném ha már nagyobbak lennének a gyerekek, siettetném az időt, amiről persze mindenki azt mondja, hogy majd visszasírom.
De ezt nem hiszem most el…
Szóval 40 éves vagyok, két gyerek anyukája egy igazán helyes férjjel együtt, mindenünk megvan, szóval ez az egész igazából csak egy jó kis nyafogós hisztizős bejegyzés

Mert amikor megláttam Fanni ballagásán egy kisfiút kerekesszékben, elöntött az érzés, hogy mit is képzelek, amikor azon panaszkodom, hogy milyen sokat kell futkozni Nimród után…
Mert a mindeneim, úgy ahogy vannak