3 év 1 hónap

Drága Kislányom!
Épp ébredezel, én már nem tudok visszaaludni, miután fél hatkor átkiabáltál, hogy "Anya, kérek takaróóóót!" Örülök, hogy legalább észreveszed, ha fázol, majd nemsoká már be is fogsz takarózni...aztán pár év, és a szobádba sem léphetek be:)
Mostanában sokat gondolok arra, hogy milyen jó együtt, és milyen jó, hogy ilyen nagy a szerelem közöttünk. Persze vannak kitörések, talán az előző bejegyzés is jól mutatja, de alapvetően harmóniában telnek a kettesben töltött óráink.
Tegnap takarítani segítettél, és többször jössz, amikor a konyhában tevékenykedek és kérdezed: "Anya, miben segíthetek?"
Szívem szerint néhány ilyen felajánlásodat eltenném kb. 10 évvel későbbre, mert gyanítom, hogy addigra megritkulnak majd ezek:) Lehet?:)

Hétfőn kezdjük az óvodást, már nagyon sokan egy-két hete járnak és folyamatosan azt hallom, hogy a gyerek megbetegedett, úgyhogy eléggé aggódom.
Egyelőre nem lesz még ottalvás az első héten, legalábbis ezt mondták, majd meglátjuk.
Nagyon sok dolgot halasztottam az itthoni teendők közül az óvoda idejére, úgyhogy csak hajrá, kerüljön el a betegség.
Mondjuk az is jó, hogy ha mégis itthon kell maradnod velem, az nem jelent gondot, hiszen már nem dolgozom.
Az még egyelőre rejtély, hogy mi lesz, amikor a tesó megszületik, de ahogy egy bölcs ismerősöm mondaná, ez nem a mai nap kérdése:)

Úgy tűnik nagyon várod már a születését, de a nagy ragaszkodásod hozzám azért gyanakvóvá tesz ezzel kapcsolatban. Beszélgetsz a te kis Borsókáddal, te kenegeted a hasamat esténként, sokszor mondod, hogy mit fogsz vele csinálni, ha megszületik, de persze majd meglátjuk.
Remélem jól tudjuk majd kezelni az anyán való osztozkodást:)
A kisbabánk egyébként mindenki szerint teljesen a nővérkéjére hasonlít.

Egyelőre kiélvezzük mindketten ezt a kizárólagos szeretetet egymást iránt, feltöltjük a tartalékainkat ölelésből, puszikból, aztán reméljük jó sokáig kitart, és persze lesz utánpótlás is.
Az is biztató, hogy apukád iránti szereteted és ragaszkodásod is egyre mélyebb, nagyon várod, hogy mikor ér haza, és, ha puszit kérek, azt mondod már csak egy van, és azt neki tartalékolod:)

Szóval többségében szeretetteli szép bensőséges napokat élünk át együtt, néhány kitöréssel tarkítva, persze az is csak azért, hogy jobban tudjuk értékelni a jó perceket, ugye?:)
Nagyon szeretlek drága kis-Nagylányom. Tudod, a mindenem vagy:) bal Borsóka, jobb kisDorka

    

Ideg...!!!

Ma úgy éreztem, hogy felrobbanok, megölöm, kihajítom, eltüntetem...és egyáltalán...Nem tudom ez normális-e és persze foghatom a hormonokra, a fáradtságra, frontra, melegre...de mégis, Dorka viselkedése olyan dühössé tett, amilyenné még senki az életemben. A szitu az, hogy az elindulás bárhonnan és bárhová általában egy katasztrófa. Mire nekiáll, rászánja magát, tesz is valamit, az hosszú idő. És ez akkor is így van, márpedig ez a leggyakoribb, hogy olyan helyre, olyan programra indulunk, amivel az ő kedvét keressük, amiben mi is jól érezzük magunkat.
Ma például gyerekprogramon voltunk, kapott fagyit, vattacukrot, volt bábszínház, mulatság és egyebek, ami ezzel jár.
Majd hazafelé félúton úgy döntött, hogy megáll és nem jön tovább. És ugye egy okos, értelmes tündéri kiegyensúlyozott 3 évesről beszélünk.
Szóval álltunk tehetetlenül, és azt hittem nyomban felrobbanok a 40 fokban a tűző napsütésben, elindultunk, de persze nem jött utánunk, apukája beállt egy árnyékos fa alá és várta, hogy mindentudó anyu majd megoldja a dolgot.
Azt hittem infarktust kapok. Nem, apu nem vette fel, nem jött oda, nem szállt be hiába látta, hogy kész vagyok...szóval, nem mondhatnám, hogy jelenléte nagy segítség volt.
Szégyen, gyalázat és bűntudat, de tehetetlenségemben jött a seggreverés, ami ugyan inkább az én lelkemnek fájt, de legalább a gyerek elindult. Ez a jelenet 100 méterrel később ismétlődött, majd itthon olyat mondtam az üvöltő gyereknek, amire szintén nem vagyok büszke, hogy ne is lássam, mars a szobájába.
Apa még itt is képes volt fokozni a hangulatot, amikor kértem, hogy fektesse le a nyílvánvalóan fáradt gyermekét inkább az ebédelést szorgalmazta, úgyhogy következett az újabb hiszti.
Jaj, de szép az élet...

Na, az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nemcsak a negatív oldalon tud ez a kis egy méteres 15 kilós kis Tünemény bennem érzelmeket kiváltani, hanem a másik oldalon is. Persze erről már sokat írtam, de imádom minden kitörésével, őrületével, dacával együtt is. De most a másik oldal volt az erősebb:(

ui: Megvan az első fotó a kistesóról:)Majd mellékelem legközelebb.